Gyerekeknek →

Észleléseim /Felnőtteknek!/

Itt szólj hozzá →

Kedves Barátaim!

A hozzászólásaik legalul jelennek meg, ha engedélyezem. Sajnos, nem bírtam a gépekkel. De ígérem, minden kommentre rábólintok, amit ember írt és nem tartalmaz trágár szavakat. Amennyiben lent szeretne reagálni valamelyik beírásra, kattintson a válaszra, írjon, és nyomja meg a mentést.

 

Ezen a felületen mostantól minden hónap elsején az Észleléseimet olvashatják, melyek lehetnek az általam olvasott könyvek átgondolásai, vagy éppen valami, amihez nem bírok nem hozzászólni. A politika nem érdekel. Inkább azt szeretném elmondani, hogy miért érdemes élni. Engem csak az csábít írásra, amitől megmelegszik a lelkem. Imádok mindenkit, aki áldozatot hoz, aki hősiesen felfedez, megment és szeret. A rajtuk kívüli embercsorda semmire se vitte volna nélkülük.

És az észlelés! Szinte semmit sem észlelünk olyannak, amilyen. A mai tudomány azt mondja, az információ egy értelmetlen nagy  semmi, ha nem dolgozzuk fel a múltunk tapasztalatai, feltételezései által. Tehát, egyetlen igazság van: a sajátunk. Azt gondoljuk a dolgokról, amit az olvasmányaink /ez egyre inkább háttérbe szorul/, a tapasztalataink, a nekünk munkát biztosító barátaink, és a szüleink feddései, okításai létrehoztak bennünk. Csodálunk, nyalunk, félünk, szeretünk, odacsapunk. Ezért nem lesz teljesen igazam nekem se! Én is a múltból merítek, feltételezek. A saját múltamból. Az eddigi életem hoz ítéleteket. Bár mostanság nem szeretek ítélkezni. Ha majd olvasnak, talán rájönnek, miért nem.

Az első öt Észlelésem arról szól majd, hogy miért ne gondoljuk magunkat a világ közepének, hogy miért ne legyen nagy arcunk, és hogy az ostoba átkozódás, gyalázkodás, seggnyalás helyett inkább keressünk valakit, akivel behúzott farokkal összebújhatunk... Nem teszek mást, csak néhány mondatban összefoglalom öt tudományág dermesztő eredményeit. Hátha nem hallottak még róluk! Az írások lent kezdődnek!

Köszönöm, hogy ezt elolvasták!

 

 

Észleléseim 19. /mi jobb a lelkednek/ 2019.8.1

/Ha az írásomat átviszi egy másik helyre, jelölje meg a forrást! Köszönöm./

 

Az emberiség legnagyobb rákfenéje az, hogy mindenki csak részigazságokat hangoztat, de a legtöbben mégis teljes igazságnak állítják be a véleményüket. Ez érvényes a politikusra, a  művészre, a tudósra, a tábornokra, a családtagra, a barátra, a hajléktalanra. Meg az országra, a bőrszínre, a nemre és a vallásra. Az emberek úgy ölik és gyűlölik egymást, hogy sosincs teljesen igazuk. Azoknak a könyveknek sincs teljesen igazuk, melyeket eddig felsoroltam és hamarosan felsorok. Persze némelyik azt állítja magáról. De ezzel nem kell foglalkozni. Minden műben van valami érdekesség, amiért érdemes elolvasni.

Én se tudom a teljes igazságot /én bevallom/. Sőt! Azért nem tudok megnyugodni, és elkötelezni magam valami mellett, mert minden ajánlat fogaskereke csikorog kissé. A saját ajánlatom is, amit magamnak teszek. A néhány tényen kívül, mit lentebb olvastál tőlem, én se tudok többet mondani a tutiról. De egy kérdést feltehetek Neked, és magamnak: Mi jobb a lelkünknek?

Ha néhány évtizedig élő, szenvedő, élvezkedő matéria vagyunk csupán a világegyetemhez mérten kiterjedés nélküli, gerinctelenül hazudozó és tomboló bulibolygón, vagy egy az univerzumot átjáró értelem, teremtő erő szondái, magtapasztalói, játszótársai, felfedezői az anyaghoz kötve?

Jobb azt hinni, hogy bármilyen primitív paraszt megölhet végleg, széttéphet egy gondolat nélküli oroszlán, megcsíphet egy pók, megehetnek a kukacok, ha feltálalnak nekik a koporsóban, vagy dicsőbb a világegyetem egy teremtő részének lenni, ami csak időlegesen tartózkodik ebben a jövő nélküli nyomorban? És ha visszamegy a valódi otthonába, akkor kvantumfizika nem lokális kapcsolatai révén, azonnal tudni fog a nagy egészről. Mert ugye, mint alább mondtam, valamikor minden egy helyről származott. Tehát minden azonnal reagál egymásra kvantumszinten.

Higgyétek, higgyék el nekem, a materializmusnak nincs bizonyítéka arra, hogy nincs információs tér, morfogenetikus mező vagy agytól független tudat. A vadmaterializmuson túli határtudományoknak jóval több tapasztalati és egyéb helytálló érve van az anyagon túlira. Ami lényegében éppúgy anyagi, mint a látható univerzum. Ő szült mindent. Egylényegű a testünkkel, a bolygónkkal. Benne van a mátrix, az alapinformáció. Ő maga az!

Ha elolvasod a lenti teljesen materialista könyveket, rájössz, hogy leginkább azzal foglalkoznak, hogy a fő tudósok anyagelvű konokságát hogy próbálják mindenféle igazolhatatlan elméletekkel megtámogatni. Az összes szenvedésük azért van, mert azt állítják, hogy minden magától lett. Véletlenül. Mivel ez teljességgel hihetetlen, kitalálták a multiverzumot, a húrelméletet a sok dimenziót. Addig tágítják a világot az igazolhatatlanba, amíg ki nem jönnek a számításaik.

Szóval, kedves olvasóm, mi jobb a lelkednek? A mindent átjáró teremtőhöz tartozni, mely magad vagy, vagy megszületni, kínlodni, felszívódni egy gerinctelenekkel telezsúfolt bolygón, ahol se a gyerekednek, se az unokádnak nincs már jövője? Ha az előbbit választod, akkor egy kicsit felszabadulhatsz. Mert csak egy kémkedés, egy játék, egy érzelemátélés részese vagy. Ha lejárt az időd, mehetsz haza.

A világegyetemmel, az egésszel foglalkozó konzervatív könyvek:  Kaku: Az elme jövője, Hipertér, Párhuzamos világok, Einstein kozmosza, Gribbin: Schrödinger macskája, Schrödinger kiscicái és a valóság keresése, Számolás kvantummacskákkal, Egyedül vagyunk!, A multiverzum nyomában, Barrow:  Univerzumok könyve, A semmi könyve,  Mlodinow:  A tudattalan, Cox-Forshaw:  A kvantum viágegyetem,  Ostriker-Mitton:  Sötét hatalom,  Tyson: Terítéken a világegyetem

Ennyi talán elég a konzervatív könyvekből. Nagyon érdekes mind, de árván hagynak. Most olyanokat ajánlok, amik egy kicsit felkarolnak. Megyjegyzem, nem értek egyikkel sem mindenben egyet. Olvasásuk után leginkább a remény maradt meg bennem.

Materializmuson túllépő univerzumos könyvek:  Sheldrake: A kutatószellem felszabadítása, Tudomány és spiritualitás, Gazdag László: Van-e élet a halál után? Héjjas István: Ezotéria és/vagy tudomány, Buddha és a részecskegyorsító,  Grandpierre Atilla:  Héliosz, Az élő világegyetem könyve, Lélek és világegyetem, Talbot: Holografikus univerzum, Rockenbauer Antal: A kvantummechanikán innen és túl

Mára ennyi. Köszönöm, hogy egy kicsit rám figyeltél!

 

 

Észleléseim 18. /hű de mérges vagyok/ 2019.7.1.

/Ha az írásomat átviszi egy másik helyre, jelölje meg a forrást! Köszönöm./

 

Két órát dolgoztam a könyvajánlók második részével, amikor eltűnt az egész írásom. Én vagyok a balga, mert annyira belemelegedtem az okoskodásba, hogy nem mentettem időben. Ebben a hónapban nem vagyok képes újra nekiállni. Legyen jó nyaruk, nyaratok!

 

 

Észleléseim 17. /tudás/ 2019.6.1

/Ha az írásomat átviszi egy másik helyre, jelölje meg a forrást! Köszönöm./

 

Mint azt a 16. észlelésemben írtam, ma felsorolok néhány közelmúltban kiadott könyvet, melyek bizonyítják, hogy a vadmaterializmus már rég túlhaladott. Most csak olyan címeket írok ide, melyek az emberrel, az emberi tudattal foglalkoznak. A következő észlelésemben majd a csillagászat és a fizika világából adok olvasási tippeket.

Ha a lenti köteteket elolvasod /nem mondom, hogy könnyű olvasmányok/, akkor rájössz, hogy ahhoz, hogy a tudatoddal be tudj avatkozni a tested működésébe, már nem hit kell, hanem tudás. Mert ma már a tudás, a tudomány bizonyítja, hogy a tudatod változtat a testeden. Ehhez csupán megváltozott tudatállapotba kell kerülnöd. Például meditálhatsz.

Az epigenetika bizonyítja, hogy a stressz, vagy a gyász képes bekapcsolni bizonyos géneket, amik rossz testi változásokat, betegségeket okoznak. Sőt, a te életedben bekapcsolt történések átöröklődhetnek a gyerekedbe is. Ma már a gének nem örökléssel hozott változatlanságok, mint ahogy azt régen gondolták. És, ami a lényeg, a tiszta, örömteli tudati képek gyógyítanak, vagyis a javadra avatkoznak bele a génkészletedbe. Hívhatjuk ezt placebónak, önhipnózisnak vagy akár meditációnak. A lényeg, hogy a tudattér az energián át hat a belőle kialakult anyagra. Nem kell ahhoz vallásos hit, hogy kigyógyulj valamiből. Egyszerűen győződj meg arról, hogy a dolog létezik. Olvass róla! De ne ezoterikus blődségeket...

Az orvostudomány, az agykutatás, a pszichológia nagyon sok szép eredményt elért. A materialista hozzáállású is. Sőt! Minden újdonság belőlük indult ki. Ha beteg vagy, a segítségükkel olykor könnyebb a gyógyulás. Ha nem ismered az ő eredményeiket, akkor nem fogod megérteni az új gondolatokat sem. A legjobb út a középút. Ki kéne gyomlálni a világból az elvakult anyaghívőket az elvakult ezoterikusokkal együtt. Nyitott, középutas emberekre lenne szükség, hogy túléljük ezt a néhány kritikus évtizedet.

Hogy értsd az igazán érdekes könyveket, előbb olyan címeket írok le, melyek tudományos alapok az átlagember által olvasható szinten. Bocsánat, hogy tegeztelek, de így sokkal könnyebb fogalmazni.

Materialista alapú, konzervatív könyvek:  Alan Baddeley-Michael W. Eysenck-Michael C. Anderson: Emlékezet,  David Eagleman: Az agy,  Beau Lotto: Láss csodát,  I.N. Smeretle: Az élet alapkérdései, Dick Swaab: Az agyunk mi vagyunk, Pszichológia mindenkinek 1. 2. 3. 4., Leonard Mlodinow: A tudattalan, Kaku: Az elme jövője, Venetianer Pál: Az emberi genom, Mindent az emberi testről

Ebből talán ennyi elég lesz. A Pszichológia mindenkinek köteteit nem Dick Swaab írta, de annyian írták, hogy lusta voltam ideírni. A Mindent az emberi testről meg egy gyors áttekintés a testünkről, nincs a borítóján az írója.

A konzervatív materializmuson túlmutató tudományos szintű könyvek: Jim Al-Khalili-Johnjoe Mc Fadden: Az élet kódja, Dick Swaab: A kreatív agy, N.Doidge: A változó agy, N.Doidge: Hogyan gyógyul az agy, Wilson: Kvantum Pszichológia, Verena Kast: Álmok, Szendi Gábor: Isten az agyban, Mathieu Ricard: A meditáció, Kirsten Segler: Neurofeedback, Wells: Darwinizmus és intelligens tervezettség, Tart: A materializmus vége, R.Kárpáti Péter: Élet az élet után 1. 2., Joachim Bauer: A testünk nem felejt, Hans Peter Dürr: A tudomány határai, Dean Burnett: Az idióta agy,  Rupert Sheldrake: Hét kísérlet, amely megváltoztathatja a világot.

Ennyi talán elég lesz mára. Ha valakit közelebbről érdekel egy téma, írjon. De azt hiszem, lesz mit olvasni, ha van rá idő vagy hajlandóság.

 

 

Észleléseim 16. /információs mező/ 2019.5.1.

/Ha az írásomat átviszi egy másik helyre, jelölje meg a forrást! Köszönöm./

 

Nem tudom, miért kell annyira ragaszkodni bizonyos okosoknak ehhez a négy százaléknyi látható anyaghoz, ami valójában nem is különbözik a tértől. Mert hiszen nem más, mint a térből származó információból lett energia. Amit Einstein szerint anyagnak érzékelünk. Nem értem, miért gyilkoljuk egymást ezért a nem létező nyögvenyelős vacakért... Mert mit is tud nyújtani nekünk ez a "csoda"?

Eszünk, iszunk, szexelünk, szaporodunk, gyűjtögetünk, felfedezünk, kegyetlenkedünk, hatalmaskodunk. És ezeknek oly kevés a variációjuk, hogy a megmilliomosodott ember unalmában vagy elissza, eldrogozza az eszét, vagy öngyilkos lesz. Gyorsan eltelik az az idő, ami alatt elcsépel minden lehetőséget. Az ember nem képes egy szintnél többet és jobbat enni, inni, perverzebben szexelni akárhány partnerrel, és minőségibb cuccot venni. Még gyilkolni és gyötörni se bír jobban, mint az inkvizíció gátlástalanjai. És azért, hogy e behatárolt örömöket meg tudjuk élni, mit kell kínlódnunk naponta!

Időpontokat kell betartanunk. Menni és jönni pontosan. Ezernyi társadalmi beidegződés előtt hajbókolni. A szőreinket nyírni, ruházkodni, fürdeni, fogat mosni, az orvosok, fogorvosok fenekét nyalni a fájdalomért, szerelőkre, párjainkra, gyerekekre mosolyogni. Sznoboknak bólogatni, amikor az általuk felemelt totálisan eszement műveket dicsérik, a mindig hazudó politikusokra szavazni, a kisebbik rossz mellé állni. Állatok harapásától félni, kullancsokat, szúnyogokat, pókokat elviselni. Megélni a szeretteink halálát.

Ezt nyújtja ez a négy százaléknyi látható anyag a materialista tudósok szerint. Pedig ezekből jónéhányat nem magyaráz meg az anyag. Ha túllépnénk rajta, legalább egy kis lelki békéhez juthatnánk.

Miért olyan fontos a fősodrú tudománynak, hogy ebben a behatárolt, elcsépelt iszapban tartson minket? Miért ne legyen a szeretet egy szent dolog? Miért ne legyenek csodák? Miért ne tartsuk magunkat egy mindenek fölött álló erkölcsi törvényrendszerhez? Miért kell félnünk a haláltól? Kinek jó ez?

Ez a vad materializmus akkor kezdődött, amikor a világ megcsömörlött az erkölcsét vesztett egyháztól, az őrülten költekező királyoktól, és az őket majmoló nemesektől. Az éhező, műveletlen francia tömeg nyaktiló bulit tartott nekik, azt gondolva, mint minden forradalomban a nép, hogy a hátuk mögött nem várnak a ravasz manipulálók a hatalomra. A tudósoknak is agyukra ment már az akkori istenhit formája. Gondolták, megnézik, miként működik a teremtés. Descartes és Newton nem istent akarta megölni! Csak a titkaira voltak kíváncsiak. Hogy milyen törvények szerint működik a nagy alkotás. Kutatni akartak úgy, hogy nem beszél bele egy pap se a gondolataikba.

Olyan jól működtek a számok és az előrejelzések, hogy a legmelldöngetőbbek már érteni véltek mindent. Főleg azt, hogy nem kell ide semmilyen teremtő. Megint jött a műveletlen tömeg Lenin elvtárssal együtt. A tudomány éppen olyan propagandává vált, mint a diktátorok képbeállításai. Vallássá.

Mikor már a századik tudósról írt szakkönyvet olvasom, szinte hányingerem van attól, hogy miként hallgatják el a tudósok fél életét, megnyilatkozásait, mert nem illenek a materializmusba bizonyos gondolataik. És ilyen könyvekből tanítanak az egyetemeken. Nem csoda, ha elvakulttá, ismerethiányossá válnak az ifjak. Kutatási lehetőségeket zárnak el előlük. Mert, aki olvasta az életrajzok másik felét is, az tudja, hogy a legizgalmasabb, legkutatnivalóbb ötletek éppen ott bújnak meg.

Az asztalt, a tigrist, a teret különböző valaminek hívő emberek száz éve nem fogják fel, nem akarják felfogni, hogy mi következik a kvantumfizikából. Leragadtak a dicső, világegyetemet felfedező embernél, Jefremov utópiáinál.

Pedig az, hogy létezik egy információs tér, ami állandóan kommunikál az anyagot játszó térrel, vagyis önmagával, jobban bizonyított, mint az élet véletlen evolúciója, az anyag véletlen élővé válása, vagy éppen az ősrobbanás kezdete.

És itt nem egy szakállas istenről van szó! Valamiről, amiben megvolt az anyag információja, és ami be is gyűjti az új információkat. És ami erre új variációkat dolgoz ki. Ezzel nagyon sok tudós egyetértett már annak idején is. És most is. /Nem érdekes, hogy ha sokat elméletezünk egy világegyetemi dolgon, az egyszer csak megjelenik?/

Azt kérdik tudálékosan, mi volt a teremtő előtt? Csak hátrább toljátok a problémát. Ez így semmire sem jelent megoldást. Csakhogy egy kezdeti és most is létező mátrix, vagy információs mező mindent átértékeltetne velünk. Sokkal tágabb teret kapnának a kutatások.

Minden, ami a természeten kívül a Földön létezik, tervező értelem által született. Hát nem sokkal kézen fekvőbb, hogy ezt utánozza a világegyetem is? Vagy éppen mi utánozzuk őt? Miért tervezünk valamit, és miért inkább nem tervezünk? Mert a világ a tervezést támogatja a tudattal, az információs térrel. Miért hisszük, hogy a természet más mint egy autó? Ugyanaz az alapanyag, következésképpen azt miért ne lehetett volna megtervezni? Nem is beszélve arról, hogy ha az összes világyegyetemet felülről látnánk, talán egy sima felület vagy egy autó jelenne meg előttünk...

Miért kell elvenni tőlünk ilyen vehemenciával a halhatatlanságot. A fennköltséget, az ideálokat, a megnyugvást. Talán, ha megbizonyosodnánk valamiről, akkor már nem kellene annyira a négy százaléknyi anyag primitívsége? Talán inkább szeretnénk egymást a fogyasztás helyett?

A világegyetem állandói annyira be vannak állítva, hogy ez nem lehet véletlen. Semmi esély nem volt arra, hogy ez magától így legyen. Erre izzadták ki a sokvilág elméletet, a párhuzamos univerzumokat, a multiverzumot. Mert ha végtelen számú világ létezik, akkor egy miért ne lehetne pont ilyen, mint a miénk? Persze ezt nem bizonyították. A vallásuk egy része.

Az anyag élővé válását se bizonyították. Éppúgy, mint a teremtőben hívők, kitalálták a pánspermia elméletet. Ugyanazt az elvet, amivel a hívőket vádolják. Azt mondják, máshonnan jött a Földre az élet csírája. Hehe. Mi ez, ha nem hátrább tolása a problémának.

Szétrepült a látható univerzum. Lett a Nagy bumm! Csakhogy azokról az időkról, amikor szimmetria uralkodott benne, és minden egynemű, a szétváló erőktől mentes volt a kezdetben, semmit se tudunk. Nincs fizika a felderítésére. És azt se tudjuk materializmusosan, hogy miért robbant fel ez a nagy vacak.

Mit tudunk? Leírunk és előre jelzünk dolgokat. Vagy visszakövetünk. A számítógépeinkben vadul használjuk a kvantumfizika előrejelzéseit, de valójában azt se tudjuk igazándiból, hogy mi történik. Kiszámoljuk a gravitációt, de fogalmunk sincs róla, miért ennyire gyenge az ereje. És miért repül szét gyorsulva az univerzum? És mi a sötét anyag?

A legtöbb tudós azért játsza a kasztba zárkózott, titkolózó kisokost, mert tudja, hogy abszolút nem akkora nagy durranás a tudománya. Egy korlátolt vallás.

Végtelen tiszteletem a sok kivételnek! Legközelebb felsorolom néhány tudományág vezető tudósának mostanában megjelent könyveit, melyek a legújabb tudást közvetítik. Akik tudományvallásosan lenéznek mostanság sokakat, azok tuti, hogy nem olvasták ezeket. Harminc éves blablákat szajkóznak a tévékben, élvezve, hogy ők ülhettek az árva emberkék istenének helyébe...

Leszögezem: A tudományokban elmélyedés az életem értelme. Minden érdekel, és tisztelem a sok kutatót, felfedezőt. Csak azok jönnek már ki a könyökömön, akik valami magas fagebéről bróbálnak sárba tiporni minden új gondolatot úgy, hogy nem is mélyedtek el a kritizált gondolataiban. Csak másoktól hallottak róla.

Megkérlek téged is, kedves Olvasó, mielőtt engem kritizálsz, fusd át lentről az Észleléseimet!

 

 

Észleléseim 15. /az anyagon túl/ 2019.4.1.

/Ha az írásomat átviszi egy másik helyre, jelölje meg a forrást! Köszönöm./

 

Elolvashatok bármilyen fősodrú tudományos könyvet az agyról, az emlékezetről, a testről, lehet az egyetemi tankönyv vagy ismeretterjesztő mű, minden tudós szentel bennük egy dorgáló fejezetet az anyagon túli hiteknek, elképzeléseknek.

Ezért nem képes komoly előrelépést tenni a tudat és a gondolat kutatása.

Leállnak vitatkozni az összevissza hazudozó sarlatánokkal, vagy az ezoterikus képzelgőkkel, miközben igazándiból nem is velük van bajuk. Sokkal inkább azokkal a fura, tényszerű jelenségekkel, amelyeket csak úgy tudnának bevenni a bulijukba, ha átértékelnék a büszkén megírt materialista cikkeiket, könyveiket. Pedig valójában ma már idejétmúlt csak azt tartani tudományos kutatás tárgyának, amit meg tudunk ragadni valami anyagival. Meg kell végre értenünk, hogy az asztal az nem asztal, hanem formába kényszerített, koherenciáját vesztett rezgő tér. 

Még azt sem tudjuk megmagyarázni, hogy miért ül a kutya oda az ajtóhoz, amikor a gazdi hirtelen, váratlanul kigondolja, hogy elindul haza. Akár százszor, ezerszer is. Erre azt mondani, hogy véletlen, nevetséges. Marad a nem figyelembe vevés. Mert ez milyen picuri ügy... Annyira aprócska, hogy ha komolyan figyelembe vennék, megváltoztatna minden kutatási irányt az aggyal, a tudattal kapcsolatban.

A halálközeli élmények fölött már egyre nehezebb elsiklani. Kutatni is kezdték, sőt, szerintük elő is idéztek testen kívüli élményt a temporális lebeny birizgélésével. Valóban nagyban hasonlít az élmény az igazi testelhagyáshoz, csakhogy megint a lényeget hallgatják el: Az igazi halálközeli élményt átélő kívülről látja, hogy mi történik a teste körül. És egy csomó mást is. Erről orvosoknak elmesélt bizonyítékok ezrei gyűltek össze.

A telepátia is működik. Ez bizonyított tény. Ugyanolyan képzettségű tudósok bizonyították, mint akik ellenzik a létét.

Egy bizonyos tudatállapotban befolyásolni tudjuk a testünk anyagát: placebo, relaxáció, meditáció, hipnózis, önhipnózis. És a lényeg itt is az agyhullámok milyensége! A fizika, a kvantumfizika. És a kvantumfizika nagyon labilis valami. Nem lehet csapongó, zavaros a felvázolt elképzelés, kísérleti elrendezés. Végtelenül pontosan kell elképzelni az elérendő célt.

Ezért olyan könnyű összezavarni egy materialista tudósnak a telepatát vagy bárki mást. A csodának tartott dolgokat nem lehet számtalanszor megismételni. Függ a kísérletet végző hozzáállásától, a telepata tudatállapotától, amelyben pontosan fel kell vázolnia az elvárt képet. Ha nincs meg a megfelelő agyi frekvencia, a kép nem hat vagy fel sem vázolható.

Az álomban összevissza élünk, mert nem hatnak ránk a testi, agyi törvények. Varázslók is lehetünk. Az ébrenléti frekvencián egy megfagyott, változtathatatlan törvényrendszer fogjai vagyunk, mely ki tudja mióta tart minket a fogságában. A tudat minden önállóan működő csodapraktikája csak akkor érhető el számunkra, ha a megváltoztatott tudatállapottal leromboljuk a tudatrészeinket fogva tartó törvényrendszert. Ekkor eljutunk a kvantumvilágba, ahol az igazi teremtő gondolatok születnek. Ahol bármi megtörténhet, amit stabilan el tudsz képzelni. A baj az, hogy ott valószínűleg nem létezik objektív valóság...

Minden jógi, minden meditáló arra törekszik, hogy elaltassa a test törvényeit, és felszabítsa a tudatát. Csakhogy én úgy gondolom, hogy mindenki csupán a szubjektív tudatát szabadítja fel. Ha a guru azt mondja, hogy felébredt, az csak az ő felébredése. Felesleges ezreknek azt hinni, hogy látta az igazságot. Látott egy variációt a sok közül. Minden bizonnyal csak a felszabadult tudat igaz az egészből.

Ugyanígy van a halálközeli élménnyel is. Bizonyos alapokban megegyezik, a többi szubjektív megélés. Felesleges ölnünk egymást valaki szubjektív mennyországáért, vagy rettegnünk valaki szubjektív poklától. Ez olyan, mintha valaki álmait neveznénk ki igazságnak. Ha van túlvilág, azt talán mindenki a saját információ-mennyiségéből teremti meg magának. A nagypapa talán tényleg találkozik az ő hite, kedve szerint elképzelt nagymamival. És fogalma sincs róla, hogy ő teremtette öt is, meg a történetet is, hogy megérkezett. /Nem lehet, hogy a mi világunk is csak egy ócska kvantumképzelgés? A lezárt törvényekkel együtt?/

Említhetném még a katalepsziás éjjeli ijedelmet, amikor lemerevedik a test, de a tudat tovább él. Ott is mindenkit olyan lény látogat, amilyenre vágyik vagy amelytől retteg. A lejátszódó történet is a tudatból származik. Szerintem soha nem keveredünk ki a saját információ-mennyiségünkből. Ha van élet a halál után, akkor is csak tovább álmodunk, variálunk. Pedig valahol létezik egy valódi igazság. De az is lehet, hogy az az igazság, hogy minden labilis, minden lehetséges.

De egy biztos: A biológia, a kémia nem magyaráz meg semmit. Se a kutyát, se a telepátiát, se az igazi testen kívüli élményt. Az evolúció bizonyos furcsaságait meg már meg se említem...

Ismét zavaros voltam kissé. Mentségemre mondom, túl terjedelmes ez a téma. Elnézést kérek azoktól a tudósoktól, akik már túlléptek néhány rögzült, maradi törvényen. Bocsika kvantumbiológusok, kvantumpszichológusok, forrásmezősök, morfogenetikus mezősök, holografikus univerzumosok stb...

 

 

Észleléseim 14. /gondolat/ 2019.3.1.

/Ha az írásomat átviszi egy másik helyre, jelölje meg a forrást! Köszönöm./

 

A 13. észlelésem után néhányan nehezményezték, hogy a biológiai robotokban nem hagytam helyet a léleknek, a tudatnak. Mert nem lehet mindent a biológiára fogni... A neurotranszmitterekre meg a hormonokra stb... Igazuk van. A neuronokban szerintem sincsenek benne a gondolatok. Még akkor sem, ha hálozatnak tartjuk őket. Az elektrokémiai jelek csak mennek, mennek, és sehol se lehet elkapni őket, mint gondolatot. Ha elrontjuk az agy egy darabkáját, akkor néha feledést produkál a fejünk, vagy elromlik az észlelésünk, netán képzelődünk. Ezernyi őrült problémánk adódhat. Vagy buzerálhatjuk elektródákkal is a kocsonyát, és akkor rájöhetünk, hogy egy bizonyos terület milyen észleléssel, érzéssel, beszéddel stb. van kapcsolatban.

Gondolhatnánk azt is, hogy az agyunk nem más, mint egy kapcsolattartó a gondolkodó tudattal. Sokan így is gondolják. Részben én is. Csakhogy az én elképzelésem szerint nincs ebben semmi misztikus.

Van néhány érdekesség az aggyal kapcsolatban. Itt van például az öregkori elbutulás. A szegény beteg a végén csecsemővé fejlődik vissza. Csecsemőpózban szopja az ujját, és csorog a nyála. Hova lett ilyenkor a tudat, a gondolat? Ott van, csak nem tud megnyilvánulni? Vagy elment valahová? Mert az agy pusztulásávál eltűnt.

Vagy hol volt, amikor csak félig uralkodott el a betegség a betegen. Ha független az agytól, akkor ott kellett lennie az ép tudattal együtt. Nem kellene épnek maradnia az egésznek? Hiszen nem függ az anyagtól! Nem kéne a jó részen keresztül közölni velünk, hogy nem tudok megnyilvánulni, de itt vagyok?

Szerintem a tudat és a gondolat nem a neuronok hálózata, de szorosan össze van kötve velük. És csak rajtuk keresztül tud megnyilvánulni az anyaggá formálódótt térben. És itt van az a pont, amiért azt írtam, a tudatban nincs semmi misztikus.

A legelső Észlelésekben említettem, hogy az anyagi részecskéknek nincs térfogatuk, kiterjedésük. Minél kisebb részeit vizsgáljuk az anyagnak, annál jobban feltárul a nagy semmi. Planck hossz alá nem is vagyunk képesek lelátni, mert a műszereink túl durvák hozzá. A részecskéknek energiájuk, tömegük, töltésük, spinjük van. Ezért vagyunk mi. Ezek a jellemzők csinálnak a térből anyagot, embert. Meg az információ. De akkor is csak a tér létezik.

Miért ne gyűjthetné az agy az információt a térbe. Abba a térbe, amiből keletkezett, és ki se ment belőle. Ha térben van, akkor a gondolat lehet máshol? Az evolúció is a tér. És az ember is onnan jutott el idáig. És semmi-e egyáltalán az a tér, ha a világ információja onnan származik. Nem kézenfekvő, hogy oda gyűjti a mi agyunk az információkat, ahonnak származik? Az általunk megfoghatatlan semminek nevezett valamibe, ami virtuális kvantumfluktuációktól forr és buzog. Él. Nem hiszek a sokvilág elmélet véletlenjének. A világ valamiért lett és valahova tart. Gondolkodva. Erre mi vagyunk a bizonyítékok. Az agy, ha romlani kezd, a romlott részek által kezelt tudatrészt elengedi az információra éhes térbe. Mert mindig is ott volt, csak kötődött az egészséges neuronokhoz. Az itt maradt részek, az anyaghoz csatlakozva, már nem tudják elérni.

Mindez a gondolatfolyam a meditáció és a halálközeli élmények tárgyalása után kiált. Egy hónap múlva ezekről írok.

Bocsánat, ha kicsit átmentem sci-fibe... De higgyék el, a határtudományok már rég itt tartanak. Meg a rendesek is, csak ők még nem tudják...

 

 

Észleléseim 13. /tudat-agy/ 2019.2.1.

/Ha az írásomat átviszi egy másik helyre, jelölje meg a forrást! Köszönöm./

 

Elnézem az emberi jellemek sokféleségét, az ilyen-olyan elhajlásokat, mániákat, szenvedélyeket, a különféle lelki nyavalyákat, és egyre inkább az a meggyőződésem, hogy biológiai robotok vagyunk. Alig függ tőlünk, hogy mivé leszünk. Manapság már csak arra lennék kiváncsi, hogy milyen is lehetett a kezdeti emberi minta. Hogy valamikor régen milyen lehetett ez a test, ez ez agy. Amikor úgy működött, ahogy kellett. Mert szerintem manapság már nincs "egészséges" ember. Nem lehet megállapítani, hogy milyen volt az igazi biológiai adagolás. Ha volt ilyen egyáltalán.

Még a közelmúltban is azt hitték, ha feltérképezik az öröklött géneket, akkor aztán nem lesz több gond. Minden elhajlásra, betegségre, kínra-keservre egy csapásra ölünkbe hull a gyógyír. Csakhogy ez néhány betegségtől eltekintve nem lett igaz. Persze még ezek ügyében sem a gyógyír jelent meg. Csak az előrejelzés. Mert a szellemi, lelki, testi problémákat túlnyomó részben az életünk folyamán kutyuljuk össze. A nemi elhajlásokat például leginkább az anyaméhben szedi össze az ember, az anyára ható mindenféle behatások miatt. Lehetnek azok hiányzó anyagok vagy mérgek. Túl sok tesztorszteront kap a kislány, vagy keveset a fiú, és már meg is van a baj. És összejöhet ezeknek a különféle aránya, ami nem csak leszbikust vagy meleget eredményez, hanem egyébb eltéréseket is. Úgyhogy kár kínozni a későbbiekben azokat, akiknek más az önképük, mint ami a nemük. Nem tehetnek róla. Nem fognak megváltozni. A szörnyű az, hogy még a legagresszívebb bőnözők se maguktól azok. Nyomorult kémiai anyagok arányai adják a jellemüket. A gátlástalanságot.

Még a szerelem, a szexuális kielégülés is ingerületátvivő anyagok játéka. Van akinek megsérül egy pici agyrésze, és állandóan önkiélégítést végez, vagy magától önkielégül, netán állandóan hahotázik és zokog. Van egy túltengő agyrész, ami istenélményeket produkál. Ha itt tüzelnek az epilepsziások neuronjai, akkor ezt tapasztalják. A kábítószerek azért hatnak az agyra, mert a hatóanyagaik természetesen is ott vannak az agyban. A receptorok felismerik őket, és kapcsolatba lépnek velük. És megváltoztatják a jellemet.

A természetes kábszeres anyagokból is több van valakiben vagy kevesebb. Így lesz más-más jellemünk. Vagy éppen megsérülhet valamelyik kis agyrészecskénk, amely éppen valaminek a termeléséért felelős. Hányszor néztek bolondnak embereket, akikről kisült, hogy apró daganat nyomta valamelyik agyrészüket. Beszélhetnék még a stressztengelyről, a kortizolról, az epigenetikáról, de ez túl hosszú lenne.

A világ nagyjai, irányítói nagyrészt, bizonyítottan betegek vagy szenvedélybetegek voltak /sorolhatnám őket/. Vagy mindkettő egyszerre. És most is azok. Mindegyiknél találnánk valami elhajlást, ha egy komoly agykutató belenézne a fejükbe. És mi sem úsznánk meg valami többlet vagy hiány nélkül.

Remélem, nem az lesz a vége, hogy mindenki tablettát szed majd, és valakik megállapítják, hogy mit. Akkor tuti, hogy nem lesz többé fennkölt költő, őrült tudós, önkínzó színész, beképzelt festő, mindenre hajlandó örömlány, hallucináló vallásalapító és törtető, pszichopata politikus. Meg ne keressük az egyensémát, mert egy pillanat alatt az uncsi, ezoterikus mennyországban találjuk magunkat.

Na jó, csak azt akartam mondani, hogy ne ítélkezzünk elhamarkodottan, mert érzelemmentes gondolat nem létezik. Nézzünk magunkba is, mielőtt másról ítéletet mondunk. Persze ez is csak szubjektívre sikeredhet.

Hogy ez milyen röhejes!

 

 

Észleléseim 12. /entrópia/ 2019.1.1.

/Ha az írásomat átviszi egy másik helyre, jelölje meg a forrást! Köszönöm./

 

Amikor gyerek voltam, és azon elmélkedtem, hogy milyen lesz a világ 2000-ben, mindig elszontyolodtam, mert eszembe ötlött, hogy akkorra én már egy csoszrota vénség leszek. Semmi értelme nem lesz az életnek cirka negyven évesen. Ugye milyen relatív minden feltételezés! Kor, értelem és helyzetfüggő. Einstein szerint nincs is alapidő, ami mindenhol érvényes. Mióta összekapcsolta az időt a térrel, a lábunk például kevésbé öregszik, mint a fejünk. Az űrhajós iker is fiatalabb lesz, ha visszajön az űrállomásról, mint a földön maradt testvére. Mert a sebességet is összekapcsolta azzal a fránya idővel. A lábunk azért lesz fiatalabb, mert közelebb van a Földhöz, és így nagyobb gravitáció hat rá. Az űrhajós meg azért fiatalabb, mert sebesebben halad, mint a tesója. Persze ezek az időbeli különbségek alig érzékelhetők. De tudományosan bizonyítottak. A műholdas helyzetmeghatározást végző gépek idejét is állandóan össze kell hangolni, mert egy idő után összekutyulódna minden.

Idő lényegében nincs is. Csak eseménylefolyások vannak. És az eseményeknek tök mindegy, hogy intervallumokat rendelünk-e hozzájuk vagy sem. A világot igazándiból az entrópia vezérli. Minden, ami ez ellen dolgozik, az csoda. Törvény ellenes.

Ilyen csoda például az ember. Egy megkomponált rendszer. Egy megírt terv, ami egy pillanatra kiugrik a minket körülvevő káosszá válásból. Mert a világegyetem a nagy bumm óta a káosz felé tart. Az emberré összerakott anyag nem illik a kozmoszba! Szinte semmi a valószínűsége annak, hogy ez a bonyolult terv magától létrejött. Úgy, ahogy szinte nulla a valószínűsége annak, hogy ez a számítógép, amin írok, magától összeállt.

Valaki megtervezett minket. Egy okos intelligencia. Megállította a káoszt és emberré tette. Aztán itt hagyott minket, hogy cirka nyolcvan év után újra visszahulljunk a káoszba. Ha csak anyagi lények vagyunk, akkor kegyetlen volt. Élvezkedően kegyetlen.

2018-ban nagyon sok szerettem és barátom hullott vissza a káoszba. Erőt vett rajtuk az entrópia. A vér szerinti rokonaink között mi lettünk a legöregebb nemzedék. Se a testvéreimnek, se az unokatestvéreimnek nincsenek már szüleik. Lassan mi következünk. Köszi, tervező. Bárki is légy. Csak akkor bocsátok meg neked, ha kisül, hogy én is részt vettem a tervezésben. Hogy a lelkem kipróbálja az anyagi test örömeit, kínjait...

De talán még akkor se... Ezt az idétlen kínzást még magamnak se bocsátom meg. 

 

 

Észleléseim 11. /sajnálom/ 2018.12.1.

/Ha az írásomat átviszi egy másik helyre, jelölje meg a forrást! Köszönöm./

 

Az utóbbi hetek lehangólóan szomorú és kiábrándító eseményei miatt, ebben a hónapban nincs kedvem elmélkedni. Kellemes ünnepeket!

 

 

Észleléseim 10. /fekete-fehér betegség/ 2018.11.1.

/Ha az írásomat átviszi egy másik helyre, jelölje meg a forrást! Köszönöm./

 

Világos-sötét, fekete-fehér, jó-rossz, jin-jang, ég-föld, hideg-meleg stb... Ezeket és a hozzájuk hasonló párosításokat ismeri manapság az emberiség. Ezek szerint él. És ítél...

Pedig ha végigkísérünk figyelmünkkel egy napot, napkeltétől napnyugtáig, akkor rájöhetünk, hogy a sötétből a világosba, a világosból a sötétbe nem egy pillanat alatt lép át a világ. Ezeregy fényfokozat ragyog a fák levelein a déli csúcsig, és déltől a teljes sötétségig. Szinte minden órában más festményt festhetnék ugyanarról a fáról. Ugyanez a helyzet a jóval meg a rosszal is. Mindkettőnek fokozatai vannak. Ezért találták ki a büntetési és a jutalmazási tételeket.

A Szivárvány lovag meseregény trilógiámnak éppen ez a fő mondanivalója. Senki sem jó vagy gonosz, mindenkiben ott van minden fokozat. Mindenki ember. Néha angyal és néha esendő. Hogy milyen, az leginkább helyzetfüggő. Az a lényeg, hogy milyen szintű rosszgátló funkciók épültek be a lelkiismeretébe az élete során. De még a teljesen egyforma rosszgátló tényezők is más jellemet eredményezhetnek az egyedekben, ha különbözik bennük pl. a neurotranszmitterek mennyisége. Vagy a hormonoké. Az egyforma erkölcsi szintű emberkék teljesen más fokozató reakciót adhatnak ugyanabban a helyzetben.

Ez talán egy kicsit zavaros lett. De csak azért mert csak néhány mondatban szerettem volna összefoglalni az akárhány tudást, amit a jellemről tanít a pszichológia.

Azért fontos a fentieket tudni, mert hamarosan választani megyünk. Értsük meg, az sem angyal, aki feltárja a másik hibáit, és az sem teljesen ördög, akinek hibái vannak. Ne válasszunk meg valakit csak azért, mert megaszonta a féligazságot, gondosan elhallgatva a jót, és ne cseréljünk le valakit azért, mert a helyére pályázók, minden hibáját gondosan felnagyították. Ne dőljünk be a hazug ígérgetéseknek, az egyoldalú mocskolódásnak. Győzödjünk meg magunk a reális tényekről, mert a tényeket mindkét oldalról fel lehet szemfényvesztő módon sorakoztatni. És figyeljük meg a viselkedést! Egy hőbörgő például nem tud minket tiszteletre méltó módon képviselni. És az sem, akinek nincsenek emberi és más kapcsolatai. Egy falu leginkább attól szép, és attól fejlődik, mert a fönök jól lobbizik. Információkat szerez, és ki is használja a bennük rejlő lehetőségeket. A populista hőbörgő ott, ahol a döntések születnek, senkinek sem kell. Senki nem áll szóba vele, mert mindent kifecseg. És itt nem a korrupcióról van szó. A világról, a politikáról, a jelenlegi helyzetről. A Földön jelenleg minden fontos dolog pult alatt zajlik. Választhatunk mindenben igazmondót, világgá kiabálót, de akkor éhen veszünk falustól, városostól. 

A lényeg: Aki nem tud viselkedni, képviselni sem tud bennünket. Aki gyáva fejleszteni, akár kölcsönökből is, az se való nekünk.

Senki sem csak jó és csak rossz. De a hülyének minden fokozata hülye.

 

 

Észleléseim 9. /1998/ 2018.10.1.

/Ha az írásomat átviszi egy másik helyre, jelölje meg a forrást! Köszönöm./

 

Az alábbi rap dalszöveget 1998-ban írtam egy fiatal srácnak. Azon kívül, hogy egynéhányan ferde szemmel néztek rám annak idején, szinte semmi hatást nem fejtett ki a világra. Lásd a mai állapotokat!

 

Mit tehet egy fiatal srác

 

1. Az álom elszállt, a sötét maradt, a médiában tenyészik a paraszt

    Szivaros csajból lett tévésztár, uzsonnára latin liba vár

    Végy egy bénát és kész a riport, nyomorultból nem kell import

    Az ellátás folyamatos, magyar könnyből él az okos

    Sír az átlag, a magát féltő, ő a műsor és ő a néző

    A műjókedvet a Lajcsi a adja, az aranylemezt a Kozsó kapja

 

2. Kit érdekelnek a szőke lányok, a villogó fogú hazugságok

    A napfény, a part agyamra megy, itt az IQ lájtság a legnagyobb kegy

    Itt a kétszer kettes kopasz a csúcs, borotvált dákó a nőhöz a kulcs

    A tanga, a gyúrás mindenek felett, ha nem vagy tahó, csak húzod a beled

 

3. Politikus ordít az emelvényen, egyesüljünk, hogy a nemzet éljen

    Ha a nemzet él, ha élni fog, jóval többet lophatok

    Korrupt zsernyák nyomja a sódert, gengszterekkel játsza a pókert

    Megsértődik, ha éled a gyanú, mit tehet ő, ha gyáva a tanú

    És mit tehet egy fiatal srác, ha féreg rágta hazát vett át

    Mit tehet, ha tiszta a lelke, ha a pokol földjén már élni sincs kedve!

 

                                                                                                       Csóka Ferenc

 

 

Észleléseim 8. /ébredők/ 2018.9.1.

/Ha az írásomat átviszi egy másik helyre, jelölje meg a forrást! Köszönöm./

 

Sokan mondják, ez a világ mára annyira elkorcsosult, hogy szinte lehetetlen benne emberi módon élni. Nincsenek reményt adó eszmék, jóságos és bölcs emberideálok, kiemelkedő államférfiak, kedves tanárok, becsülendő írók, színészek, már igazi szülők is alig akadnak. Agresszió, gátlástalanság, öntelt pofátlanság dúl mindenütt. Az emberek megcsömörlöttek az egész nagy szemfényvesztéstől. Jó részük más világot szeretne, tisztességes szeretne lenni.

Igen, tisztességesek szeretnének lenni. Leginkább azért, hogy velük is jól bánjanak. Éjt nappallá téve keresik a tisztességesek falkáját. Ami valójában cseppet sem különbözik a falkáktól, melyekből kimenekültek. A szeretetre éhes, elhanyagolt nő ezoterikus, mindent tudó gurut talál magának az ő beképzelt népével együtt, az élet értelmét kutató, magányos férfi meditálni kezd, hogy megvilágosodjon.

A vége mindkét keresőnél az lesz, hogy elkezdi magát a többi ember fölé helyezni, mert ő már jobb és felébredtebb, mint más. Mert megismerték az évezredes tanokat, melyekről azt hiszik, hogy az ősiségük miatt igazabbak a maiaknál.

Akinek túl elavultak a régi tanok, az a mostani ügyeskedők által modernné írt régiségeket olvassa. Kurzusaikra elviszik az összegyűjtött pénzecskéjüket, melyen elmehetnének kirándulni, és ott végre megismerkedhetnének az igazival. De nem! Ehelyett mindenféle agyhullámokat generálnak maguknak, melyekkel teremthetnek a kvantummező által, a vonzás törvényét nyaggatják, vagy éppen a most hatalmának élnek, mert csak belülről változtathatják meg a világot. Vagy megvilágosodnak, mint a nagy, csodálatos guruk, akik a megvilágosodásról csak annyit tudnak mondani, hogy azt nem lehet szavakkal elmondani. Nesze semmi... Meg a sok elcsépelt hablaty.

Nem mondom, hogy nincsenek a világban érdekes, megfejtetlen jelenségek. Már a placebo is csoda. Csoda a testen kívüli élmény is. Vagy a hipnózis. Vagy a halálközeli élmények, melyek mindenkinek olyan történetet produkálnak, amilyen a lelküknek kell. Csodák az álmok is. A meditáció valóban jót tesz az egészségnek. Hihetetlen valami az agy is. Valóban úgy tűnik, mintha rajta kívül gondolkodnánk. Kvantumos hatásokkal, fluktuációkkal. És az is örület, hogy minden emlékünk megvan, csak nem tudjuk előhozni. Valami blokkolja. Ezek tények.

De! Miért kell olyan guruk után mennünk, akik csak abban különböznek egymástól, hogy a saját elgondolás-hablatyukat szajkózzák teljes igazmondó átéléssel. Miért elég a nyomorult, árva lelkünknek, ha valaki karizmatikus és jó előadó. Isteneket, apákat, anyákat, tanítókat, szeretőket keresünk? Megnyugvást? Ez a világ éppen azért ilyen, mert megnyugtatnak bennünket a jól előadott hablatyok. Aztán mi is elkezdünk hablatyolni másoknak. Öntelten, beképzelten.

Ugyanúgy, ahogy azok teszik, akik elől elmenekültünk.

 

 

Észleléseim 7. /gyerekek/ 2018.8.1.

/Ha az írásomat átviszi egy másik helyre, jelölje meg a forrást! Köszönöm./

 

Vannak írók, akik a rendszeresen felvehető honoráriumokért hordákba tömörülnek. Ezután már csak egymásnak írogatnak, egymást dicsérgetik, hogy bizonygassák, nem véletlenül ők vannak a vájúnál. Ha kritikát írnak a saját brancsbeliről, a legnagyobb marhaságot, gusztustalanságot is égig érő művészetnek mondják /egy verseskötetben minden vers jó/, aki meg nem tartozik közéjük, az bármit ír, dilettáns. Büszkék a díjaikra, melyeket egymásnak lobbiztak ki, miközben a könyveik a raktárakban porosodnak. Ízlésvilágukat néhány sokdíjas főkakas határozza meg, akik már olyan magas szinten állnak, hogy olvasóra nincs is szükségük. Mert hiszen nélkülük is felvehetik és osztogathatják a pénzeket.

Vannak írók, akik a nem irodalmár olvasóknak írnak. Az irodalmárok már úgyis tudnak mindent! A fentiek ráadásul úgy gerinctelenek, hogy tisztában vannak azzal, hogy mi az erkölcs, a tiszta jellem.

Én a nem irodalmár olvasóknak írok. Önöknek, Nektek. Hátha tudok olyat mondani, amin elgondolkodnak, meglepődnek, amitől emelkedik a lelkük. Hátha az Önök élményévé válik a gondolkodásom. Ha mi írók, nem akarjuk emelgetni, tisztogatni a népünket, akkor nincs ránk szükség. Egymásnak ne esztétikázzunk!

Leginkább a gyerekeknek szeretek írni. Mert ők még figyelnek rám, ők nyitottak mindenre. Ó, milyen odaadással néznek rám az iskolákban, milyen boldogok, ha megdicsérem őket a válaszukért. Csillog a kis szemük, és látom, elraktározták, és magukkal viszik a zord jövőbe a tanácsaimat. Még a rosszabb tanulók is igyekeznek, mert esélyt adok nekik azzal, hogy nem tudom, kicsodák. Ezért is szeretem magam irányítani az író-olvasó találkozókat. Ne a tanító néni jelölje ki a beszélgető partnereimet. Ne legyen előre leírva senki.

Most csak ennyit szerettem volna mondani.

 

 

Észleléseim 6. /magányos horda/ 2018.7.1.

/Ha az írásomat átviszi egy másik helyre, jelölje meg a forrást! Köszönöm./

 

Az ötödik észlelésemben említettem, hogy az emberiség lényegében máig hordaszinten él, különböző elvek szerinti csoportokba tömörül, melyek tapodtat sem hátrálva, tíz körömmel védik magukat, és általában ki nem állhatják a velük egy kategóriájú többieket. Ölni is képesek a saját kis igazságukért, mely csak egy a sok ezer közül. Ám ők azt hiszik, hogy rajtuk kívül mindenki dedós. Szóval, ez a népség kutatja a világegyetemet társakat keresve, mert magányosnak érzi magát. Igencsak kellenek, kellünk szegény öreg univerzumnak...

Még szerencse, hogy annyira el vagyunk telve a saját egyediségünk, csúcsminőségünk tudatától, hogy egyvégtében önmagunkat keressük a sok évmilliárdos kócerájban. Élhető zónákat ötlünk ki más csillagok körül, mintha az egész világ a mi girhes testünkre lenne kalibrálva. Az a bolygó nem jó, mert sok vagy kevés a fény, nem jó a víznek a hőmérsélet, túl nagy vagy túl kicsi a tömege, gyorsan forog /mindenki lepotyog róla, hihi/, nincs mágneses tere, ózonpajzsa, semmi sem védené az ottani életet a sugárzástól. Mekkora szerencséje van minden olyan tudatos lénynek, aki nem teljesíti a mi naiv elvárásainkat. Így talán sose talál rájuk a mi magányosan kegyetlen hordánk.

Gondoljunk bele, mily kevés gyorsan elszaladó évtizedecskére volt szükségünk a sok milliárdból arra, hogy az első rádiójeltől eljussunk a klaviatúrámhoz! És a fejlődés hihetetlenül felpörgött. Hamarosan kiveszi a kezünkből a Föld irányítását valami mesterséges intelligencia, mert mi már képtelenek leszünk átlátni a mindent átszövő hálózat működését. Gyártani fogja az irányítása alá tartózó gépeket, és megjavítja, fejleszti önmagát. És mindent tudni fog rólunk. És egyszer csak kinevez minket használhatatlan, értelmetlen akármiknek. Valószínűleg az információszerzés lesz a mániája, és ebben mit is tudna a mi girhes bandánk segíteni neki. Ha lesz "szíve", akkor betesz minket valami kellemes mátrixba, mert ugye mégiscsak a teremtőiről van szó, ha nem lesz, akkor nekünk kampec. Kitalál egy neki tetsző teremtéstörténetet, melyben egy ősrégi gép teremtett minket, hogy őt megteremtsük. Mindez száz-kétszáz éven belül simán bekövetkezhet. Pláne, ha figyelembe vesszük a kvantumszámítógépes kísérleteket.

Tehát a rádiózástól a hatalmát vesztett emberig csak néhány száz év telik el! Mi ez a sok milliárd évhez képest. A technikai fejlődés talán egy villanásnyi idő alatt kinyírja az agykocsonyás lényeket. Akiket mi keresünk árván, hangjukat kutatva, valószínűleg csak aprócska, észlelhetetlen villanások a világegyetemben. Sokkal valószínűbb, hogy mesterséges intelligenciák kifinomult struktúrái lakják az univerzumot, akik tartózkodhatnak bármely égitesten. Vagy a csillagközi térben. És könyörgöm, ne hívjuk fel magunkra a figyelmüket. Persze, ha már  megtörtént a baj, és valóban az ő mátrixukban élünk, akkor igyanak, egyenek, háborúzzanak, szeretkezzenek, elvégre ez a mátrix célja. És örüljünk, hogy az istenünknek mégiscsak volt szíve. Talán még mennyországot is csinált nekünk! De akkor jónak kell lennünk...

 

 

Észleléseim 5. /történelem/ 2018.6.1.

/Ha az írásomat átviszi egy másik helyre, jelölje meg a forrást! Köszönöm./

 

Ez az ötödik, beígért észlelésem. Az utolsó, melyben a nagyképűségünket próbálom csökkenteni. Remélem, nem sértődik, sértődött meg senki. Higgyék el, nekem is szükségem van időnként arra, hogy mindezeket átgondoljam. Az ember hajlamos elszállni magától, miközben azt sem tudja, hol van és mi ő egyáltalán...

Történelmünket általában dicsőségesnek tartjuk, és szentül meg vagyunk győződve arról, hogy mi vagyunk a Föld urai. Hogy uralkodunk a természet felett, mert mi különbek vagyunk nála, és a szürkeállományunk, melyet oly csodás dolognak hiszünk, feljogosít minket erre. Mert ő általa emelkedtünk ki a koszból. Kiábrándítok mindenkit: Nem emelkedtünk ki sehonnan. Az agykérgünk, amióta van, leginkább a bennünk lévő állatot szolgálja.

Lényegében most is hordában /falkában/ élünk, csak éppen másként nevezzük eme csoportosulást. Államnak, nemzetnek, szervezetnek, pártnak, fehérnek, feketének, vallásnak. Íróknak... Hehe. Ugyanolyan kegyetlen harcok termelik ki a falkahierarchiát, mint az állatoknál. És ha kitermelték, akkor a vezérnek állandóan rettegnie kell az alattvalóitól, az alvezéreitől. Ha gyengeséget mutat, vége. A demokrácia csak egy muszáj dolog, leginkább a tőke biztonságának védelme, de valójában nem érett meg rá az ember. Ha nem lenne rendőrség és katonaság, az erősebbek boldogan tobzódnának az erőszakban. A mai emberiség többsége semmiben sem különbözik a régi korok emberétől. Az ellenzék és a szegény ember addig igazmondó és kritikus, amíg a vályúhoz nem jut. Nem az a baj, hogy a Pista korrupt, inkább az, hogy engem nem vett be a buliba.

Áhítatos könyveket írunk és látványos filmeket készítünk gátlástalan tömeggyilkosokról, csupáncsak azért, mert olyan zseniálisak voltak, hogy hatalmas birodalmakat alapítottak. És a nevetséges az egészben az, hogy kellettek is a nyomorult emberi léleknek, ami sose értett a szép szóból. Ezek az önző mészárosok biztonságot hoztak a világ egy részének, megmondták a tutit, a pontos cselekvési módokat. Még a kutyánknak is ez kell. Akkor boldog, ha tudja, mit várunk el tőle. Nyugodtan lehetett kereskedni, élni, szaporodni. Aztán jött az újabb vadállat, és friss szeleket hozott a tájra. Átrendezte a világot, és volt hogy technikai fejlődés, tudomány, építészet, művészet terén előre is léptette.

A történelmet, mint tudjuk, a győztesek írják. Akik általában ugyanolyan gerinctelen törtetők, mint a legyőzöttek. De megmondják, mi a jó, mi a törvény. És nagyon megerősödtek.

Ne higgyük, hogy mi ítélkezhetünk. Hogy definiálhatjuk, merre kéne mennie a történelemnek. Hogy kit kell elintézni, és kit nem. Ha visszanézünk a múltunkba, akkor látjuk, hogy az akkor legocsmányabb dolgok, események léptettek minket leginkább előre. Mert erőt adtak és dacot. A legszuperebb szerelmeskedés, élvezkedés meg anyagi, érzelmi csődhöz vezetett. Így van ez a történelemmel is. Ha nincs például az az átkozott, szupergyilkos atombomba, a nagyhatalmak a világháború után azonnal egymásnak esnek. Még ennyi békénk se lett volna.

Az ember úgy egészében egy nyomorult lény. Csak a részleteit, a pillanatképeit lehet szeretni. Milyen gyönyörű tud lenni egy színésznő egy jól eltalált filmben! De csak akkor és ott. Ne nézzük meg részegen és öregen!  Milyen felemelő érzés, amikor egy sebész megment egy kisgyereket! Ne legyünk kíváncsiak arra, hogy veri a családját, mert idegbajos a sok stressztől! Milyen gyönyőrű verseket írnak a költők! Meg ne nézzük a korcs életrajzukat! Csodáljuk a festményeket! Ne érdekeljen bennünket, hogy ki festette őket és kinek! Aléljunk el a katedrális monumentalitásától! Ne kérdezzük, hogy honnan vették rá a pénzt!

Ha élni akarsz ebben a világban, akkor elfogadod olyannak, amilyen. Nem tudhatod, mi hova vezet. Ha művész vagy, akkor csak annyit tehetsz, hogy életben tartod az ember ideális pillanatait. Hogy az eljövendő világ ne felejtse el, miféle helyzetekben kell elérzékenyülni, meghatódni és érdek nélkül boldognak lenni. Hogy ha még lesz, hogy nézzen ki a lelkiismeret...

 

 

Észleléseim 4. /érzékelés/ 2018.5.1.

/Ha az írásomat átviszi egy másik helyre, jelölje meg a forrást! Köszönöm./

 

Most, hogy végre eljutottunk ahhoz a minőséghez, ahol már térfogatunk és súlyunk van, azt gondolhatnánk, innentől kezdve minden szuper: otthon vagyunk. Zöldellnek a fák, kristálytisztán csörgedeznek a csillámló patakok, szól a zene, hófehér szobrokat csodálhatunk meg a múzeumokban, illatokat érezhetünk, miközben ízleljük a szuper kajákat, és felajzva simogathatjuk a kedves bőrét. Mert a mi hűséges érzékszerveink nekünk ajándékozták a méretünk szerinti világot. Pedig csupán a totálisan szubjektív képzeteinket kaptuk meg tőlük.

Valójában nincs semmi, csak a már megismert fizika. Csak a feldolgozó rendszerünk képzeteit éljük.

A látás: elektromágneses hullám, a hallás: hanghullám, érintés: nyomás, a szaglás: molekuláris-kvantumos ügylet, az ízlelés szintúgy. Hol van itt a piros, a c-dur, a gyengéd érintés, az orgonaillat, az epres fagyi?

Az agyban! Sehol máshol. Az öt fajta érzékünk csak abban különbözik, hogy mindegyiknél más, tisztán prózai hatásokra vannak szakosodva a receptorok. A külső receptorokon túllépve, az agy felé tartva, teljesen eltűnik a fény, a hang, az illat, az íz, a simogatás. Ezek persze ekkor még nem is léteznek. Csak élettelen behatások vannak, melyek közben elektrokémiai folyamattokká változtak. Csak a folyamatok íránya, intenzitása lesz érdekes a későbbiekben. Ha mondjuk a szem felől érkezik az impulzus az agy egy bizonyos részébe, akkor az ott lévő részünk fénynek fogja érzékelni a dolgot. Meg színnek.

Ezt a világot az agyunk játsza velünk. Az egyszerű, uncsi dolgokhoz mindenféle nagy szavakat és érzelmeket rendelt, és ha az érdekünk úgy kívánja, a régi tapasztalatokból kiegészít, hazudik, feltételez. Hogy gyorsabban tudjunk cselekedni. Mire mi felfogunk valamit, ő már rég túl van az akción. De ez hosszú téma...

Ami a lényeg! Újfent ne legyünk elszállva magunktól, mert az információkat mérlegelve, nyugodtan lehetünk egyszerű, a végén kiselejtezendő robotok is. Élőnek gondoljuk magunkat, de ha leásunk a mélyre, ugyanolyan fizika vezérel bennünket, mint bármit az ismert világban. Lásd az előző Észleléseimet.

A következő Észlelésem az emberi történelemről szól majd. Ha végignézzük, talán valóban csekély értékű, egyszerű robotoknak fogjuk érezni magunkat. Olykor úgy pusztulunk vagy pusztítanak minket, akárha valaki vagy valakik bolygónyi terepasztalának mit sem érő tárgyai lennénk. 

 

 

Észleléseim 3. /méretek/ 2018.4.1.

/Ha az írásomat átviszi egy másik helyre, jelölje meg a forrást! Köszönöm./

 

Amennyiben az alábbi írások még nem szeppentették meg, akkor most újra próbálkozom. Mert nem elég, hogy az alkotórészeink kiterjedés nélküli semmik, de a nagy egészhez, az univerzumhoz képest, a mi emberi léptékünk is szinte egyenlő a nullával. Csupán annyiban különbözünk az atomi világtól, hogy a minőségünk a kvantumfizikából átlép a newtoni-einsteini minőségbe. Vagyis hirtelen térfogatunk lesz, súlyunk, és a gravitáció kezd szórakozni velünk. Szerintem a kutatásoknak éppen erre kellene fókuszálniuk: Ne azon kínlódjunk, hogy az univerzum véges-e vagy végtelen, mert biztosan egyik sem, hanem arra kellene rájönnünk, hogy a newtoni-einsteini minőség a méretek növekedésével milyen új minőségbe csap át. Akkor jutnánk egy lépcsőfokkal közelebb a kitudja mihez.

Jegyezzük meg: A Föld kerülete 40 000 km, a légkör magassága kb. 100 km. Ennyi a mi életterünk, amihez képest hangyák vagyunk. Itt dúlunk, hatalmaskodunk, pökhendiskedünk, szeretünk. A Hold, ahova valószínűleg eljutottunk, 384 000 kilométerre van tőlünk. És oda sem tudunk visszamenni évtizedek óta.

Minden, amit tudunk a világegyetemről, cseles földi következtetés. Alig mozdultunk még ki a szülőhelyünkről. Az a pár szonda az egészhez képest semmi. Ettől még akár vetíthetik is nekünk a világegyetemet. A szondák elektromágneses hullámokkal kommunikálnak velünk, azt meg bárki küldhet nekünk olyat, amiről azt hisszük, hogy a mi gépünk küldi.

A Földön kívüli űr nem kedvez nekünk. Sőt, egyszerűen ki akar nyírni bennünket a kegyetlen sugárzásaival, a gravitáció hiányával. Megváltoznak a csontjaink, az izmaink és a génjeink az űrben. Ebből is látszik, hogy a világegyetemet nem nagyon érdekeljük. Talán, ahogy az elején írtam, valami magasabb, terjedelmesebb minőség fontos neki. A nagyságából ítélve erre gondolhatunk. Persze a technikánkkal kicselezhetjük,  de ez a lényegen nem változtat: az univerzum Földön kívüli része nincs berendezkedve ránk.

Fussunk át néhány adatot: A Nap 150 millió kilométerre van tőlünk, a Naprendszer átmérője 9 milliárd kilométer. A legközelebbi csillag távolsága nagyjából 40 000 milliárd kilométer. Eddig lehet kilométerezni. Ha tovább akarunk lépni, akkor fényévet kell használnunk. A 40 000 milliárd kilométer kb. 4 fényév. Tehát 10 000 milliárd az 1. A Tejútrendszer átmérője 100 000 fényév, és több mint 100 milliárd csillag van benne. A legközelebbi galaxis 2,5 millió fényévre van tőlünk. A galaxisok halmazokba tömörülnek, a halmazok szuperhalmazokba. A szuperhalmazokon kívül nem ismerünk nagyobb léptéket. Valószínűleg a további tömörülésre még nem volt elég idő. És ami a legérdekesebb, a világegyetemnek van egy láthatatlan váza. Láthatatlan nyúlványok polipkodnak minden felé, mint egy csontváz, és a karokra rakódnak a galaxisok meg az ismert atomos anyag. A sötét anyag gravitációja szivatja őket.

Az univerzum kora 13,8 milliárd év. Vagyis kb. ennyi milliárd fényévről érkezhet ide a galaxiscsírák fénye. A világegyetemben a távolság növekedése az objektumok fiatalodását vonja maga után. A 13,8 milliárd fényév nem jelenti azt, hogy a gömbnek képzelt univerzum sugara most éppen ekkora. A világ gyorsulva tágul. A legtávolabb látott fényjelzőnk, mire a fénye ideért, már rég sokkal messzebb van. A látható horizonton túlra került. És valószínűleg 13 egész valahány milliárd évet öregedett.Tehát olyan világokat is látunk, melyeket már nem láthatnánk. Persze abban a formájában, amilyen akkor volt, amikor a fénye útnak indult.

Nem tudjuk, milyen nagy valójában az univerzumunk. Nem látunk a látóhatáron túlra. Nem tudjuk, mi történik ott, és milyen sebességű ott a tágulás. Ahogy az elején mondtam, valószínűleg valami nagyobb minőségbe csap át, ahol megváltoznak a fizikai törvények. Olyanokká, amit el sem tudunk képzelni. És azt se, hogy milyen formákat, rendszereket támogatnak.

Ám az is lehet, hogy ma 3000-et írunk, és egy 2018-at szimuláló játékban vagyunk valami nyomi kis karakterek.

Legközelebb az érzékszerveinkkel foglalkozom. Azok is elég ijesztően működnek.

 

 

Észleléseim 2. /kvantumok/ 2018.3.1.

/Ha az írásomat átviszi egy másik helyre, jelölje meg a forrást! Köszönöm./

 

Ha az alábbi írásomban azt mondtam, hogy igazándiból nincsenek anyagi részecskék, mert nincs kiterjedésük, akkor még közel sem voltam olyan vicces, mint amilyen komikusak a kvantumfizika állításai. A kvantumfizika szerint alapállapotában semmi sem létezik. Amíg rá nem nézünk, nincs elektron. És amikor ránéztünk, akkor is csak azt az elektront látjuk, amit a kísérleti elrendezésünkkel teremtettünk. Olyan lett a semmi, amilyennek elvártuk. Szörnyű...

Addig, amíg Planck el nem kezdte kínozni a feketetestet, hogy megtudja, miért vannak a fényhullámnak színei, meg miért olyan nehéz az ultraibolya színt létrehozni, ami már elektronokat szakít le a fémekről, mindenki nagyon jól elvolt a kis elképzelt világában. Égtek az izzók, bár senkinek fogalma sem volt róla, hogy miért. Valójában most se tudunk semmit. Csak kiszámoljuk, előre jelezzük a dolgokat. Úgy írok ezen a gépen, hogy senki sem tudja, mi az a töltés. Az is csak a nagy semmi. De jól tudunk bánni vele.

Szóval, Planck idejében, mindenki simán hullámnak tekintette a fényt. Einsteint persze nem hagyta nyugodni az ultraibolya fény meg a fémek viszonya. Azt mondta, hogy a megoldás a problémára az, hogy a fény valójában nem hullám, hanem meghatározott energiájú csomagocskák folyama. Így születtek meg a kvantumok, amiket később fotonoknak neveztek el. Volt aki tapsikolt, volt aki nem.

Aztán jött a kvantumfizika leglényegesebb kísérlete, a kétréses őrület, ami egy új tudományág születését eredményezte.  Kisült, hogy az elektron is hullám. Pedig szilárd kis golyónak hitték. És még arra is rájöttek, hogy nem csak hullám, de egyszerre részecske is. A foton úgyszintén. Hogy lehet ez? Higgyék el nekem, ezt senki sem tudja. Magyarázatot persze kitaláltak rá. Azt mondják, minden hullám, ami nincs is, amíg meg nem nézzük... Csak lehetőség.  Az elektron például egy nagy hullámtenger, mindenhol ott van és még sincs a nagy világegyetemben, több vagy kevesebb valószínűséggel. Ha elkezdjük keresni, akkor az összes felesleges valószínűség összeomlik, eltűnik, és megjelenik előttünk a mi kedvenc egyetlen elektronunk. Mivel minden atom dugig van elektronnal, kijelenthetjük, hogy a világ nem létezik addig, amíg rá nem nézünk. Erre morcoskodott Einstein azzal, hogy nemá hogy a Hold sincs, ha nem nézem.

Pedig az igazi feketeleves Einstein számára még hátra volt. Merthogy nagyon imádta az ő fénysebesség határát. Az elmélete, ami relativitás, arra az állandóra van alapozva, hogy a fény sebességénél nincs nagyobb menet, és az vákuumban mindig egyforma. De ezt az elektron nem tudta.... Ha két elektron egyszer találkozott, akármilyen messze távolodnak el egymástól, az egyik elmehet akár a világegyetem másik felébe is, akkor is, idő igénybevétele nélkül reagálnak egymásra. Ha az egyiket megbuzeráljuk, a másik azonnal reagál az ügyködésünkre. Hiába ódzkodott a dologtól Einstein egész életében, a dolog bizonyítottan igaz. Persze mondhatjuk azt is, hogy a fény térben haladó valami, az elektronok összefonódása meg téren kívüli információcsere. Meg hogy lényegében csak egy elektron van a világban, de ez már hosszú...

Szóval, nem tudunk semmit. Leírjuk, kiszámoljuk, előrejelezzük a világot, de nem tudjuk, mi a világ, és mik alkotják. Nem tudunk megragadni egyetlen anyagi részecskét se, mert nem hagyja magát megragadni. Minél jobban meghatározzuk a helyét például, annál kevésbé ismerjük az impulzusát. És fordítva. A világegyetem nem hagyja, hogy a földi majmok alakítgassák.

És még egy, aminek tudatában jobb, ha eltesszük a fejbe csapó szerszámot. A kvantumösszefonódás tény. Az egy helyről származó részecskék állandóan kapcsolatban vannak egymással. Namármost! Ha a világegyetem egy szingularitásból tágult ekkorává, akkor a kezdetben minden együtt volt. Minden mindennel kapcsolatban van ma is. Ha ön valakit fejbe ver, önmagát üti.

Utoljára még egy gondolkodni való. A fénynek nincs kiterjedése és nincs tömege. Einstein azt mondja, ha közeledünk a fény sebességéhez, akkor egyre jobban lelassul az idő. Ha elértük, megáll. Nincs. Na most akkor! Mit látunk mi ebben a világban? Az idő nélküli semmit. A semmit érzékeljük. Az elektronok kölcsönhatása más elektronokkal azon alapul, hogy fénykvantumokat dobálnak egymás felé. Szóval, dobálják az időtlen semmit, miközben mi vígan eszegetjük őket. Az üzletben lényegében semmit veszünk, semmivel fizetünk, mi, a nagy semmik...

Legközelebb a világegyetemmel foglalkozom, hátha sikerül megszeppentenem egy kicsit. Ha eddig még nem szeppent meg...

 

 

Észleléseim 1. /részecskék/ 2018.2.1.

/Ha az írásomat átviszi egy másik helyre, jelölje meg a forrást! Köszönöm./

 

A fogantatásunk, a születésünk, a gyermekkori örömeink, kínjaink, a felnőtt idők küszködései, hősiessége, gerinctelensége, a halálos ágyi hirtelen megtérésünk, a tudomány szerint, a jelenleg feltételezett világ mintegy öt százalékának ócska színpadán zajlik. Azért ócska ez az általunk összetákolt világ, mert igazándiból nincs is. Mi sem vagyunk, és ez rémisztően vicces...

Az ismert öt százaléknyi anyag, vagyis az összes kémiai elem, három bugris részecskéből épül fel. Két fajta kvarkból meg az elektronból. A kvarkokat úgy hívják, u-kvark és d-kvark. Az u az angol upot/fel/, a d meg a downt/le/ jelenti. Az atommagban lévő proton és a neutron ezekből a részecskékből áll. Mindegyikben három van, az egyikben az egyikből van kettő, a másikból egy, a másiban fordítva. Őket veszi körül az elektronfelhő. Még egyszer mondom, minden ezekből épül fel. Az autó, a fagyi, a tökfőzelék, a csaj, a gyerek, a kutyus, a virág, melyet szorgalmasan öntözget. Persze vannak még a kölcsönhatásokat közvetítő részecskék is, de az más ügy. A fotonnak például még tömege sincs. És léteznek olyan nagy tömegű valamik is, amik a mi világunkhoz nem kellenek. Általában mi gyártottuk őket gyorsítókban. Egy máshogy hangolt világegyetemben talán ők lennének az anyag alkotórészei.

Miért tartom ezt a világot rémisztően viccesnek? Miért mondom, hogy nincs? Hát csak azért, mert az anyagot alkotó részecskéknek nincs kiterjedésük, nincs térfogatuk. Gondoljanak bele: Ott állnak a buszmegállóban térfogat nélkül és várják a kiterjedés nélküli buszt. Ha nem lenne tömegük, nem is lennének jelen.

És mit jelent a tömeg? Csupáncsak annyit, hogy a kiterjedés nélküli buzgómócsingok mennyire nyögvenyelősen szántják a Higgs-mezőt. Hogy tud gyorsulni a semmi a mindent elborító kocsonyában. Mekkora vehemenciával rángatja vissza a Higgs-bozon a semmit. Vicces, nem? Vagy ijesztő?

És most itt írom ezt a szöveget. Ha kicsiben nem létezem, nagyban hogy tudok itt okoskodni? Ráadásul a tömegemet, amit csipás szemmel méregetek reggelente, szinte teljes egészében az atomi részecskéket összetartó energia adja. A részecskéknek maguknak nem hogy kiterjedésük, de még igazi tömegük is alig van. Még szerencse hogy az energia egyenlő a tömeggel.

És még valami! Ön még soha nem fogott kanalat, soha  nem puszilt anyukát, és soha nem simogatta meg a kedvese hamvas bőrét. Mert még soha nem ért hozzá semmihez. Amit ön érintésnek érez, az az elektronjai, meg a fogdosott dolog elektronjainak egymást taszító hatása. És az is csak semmi. Még sose járt mezítláb a tenger homokján. Az elektronok közti téren sétált. De ez már egy másik téma! Legközelebb a kvantumokkal ijesztgetem, ha még visszatér hozzám.

Hozzászólások

Érdekes megvilágítások. Így még sose gondoltam a világra. Magamra meg aztán tényleg nem! :)

Örülök, hogy érdekesnek találod a szösszeneteimet.:) Nagyon fontos lenne, hogy minél többen felfogják ezeket a vicces dolgokat. Mert annyira nem tudjuk, hogy hol vagyunk és kik vagyunk, hogy az már nevetséges. És ennek ellenére képesek vagyunk egyvégtében egymással hadakozni... A következő Észlelésekben lesz még néhány kabaréba illő tény. Olvasd el, ha lesz egy kis időd! Előre is köszönöm. Már a Te hozzászólásod is értelmet adott az irományaimnak!:)