Andalítóan hangulatos nyári este volt. Az aprócska asztalon libbenő lángú gyertya égett, a szoba kitárt ablakain át bekukucskált az enyhe, üdítő szellővel viháncoló sötétség.
Szivárvány Olajzöld törpe miniatűr ágyán üldögélt, s jókedvűen lóbálta keresztbe tett lábát. Az asztal melletti széken terpeszkedő csodagyártó, tudós házigazda rettegve figyelte a felelőtlen mozdulatokat. Megszokta a kényelmes fekvőhelyet, nehezen viselné a pusztulását. Úgy érezte, ideje közbeavatkozni…
– A törpék olykor meglehetősen furcsa tettekre ragadtatják magukat… Volt egy rokonom, akinek leszakadt az ágya egy ember alatt… Mit gondolsz, mit cselekedett az a gonosz? Úgy megátkozta a szerencsétlent, hogy kolbász nőtt a fenekén! – mondta huncutul mosolyogva.
A lovag lába megállt egy pillanatra, majd újra nekilódult.
– Célozgatunk, célozgatunk? Inkább sajnálhatnál, hogy ágynak estem! Hehe! Na jó! – Abbahagyta a végtagrángatást. – Elragadott az életöröm. Olyan jól érzem magam, hogy repülni tudnék!
Olajzöld törpe ravaszkásan megvakarta a füle tövét.
– Repülni szeretnél? Nem gond! Holnap hajnalban várlak a házam előtt… El ne aludj nekem! A saját ágyadon…
A dús lombú csérefán gubbasztó fonnyadtsárga kakasmadár még csupán álmában riogatta kukorékolásával a háremét, amikor Szivárvány már a törpe kunyhója előtt várakozott. Illedelmes volt, nem dörömbölte fel a pöttöm szerzetet. Bár az esti hirtelen hazatessékelés kicsit sértette az önérzetét. Hogy lehet ennyire félteni egy ágyat?
– Régóta vársz? – bukkant fel hirtelen a törpe a kis lak mögül. – Előkészítettem mindent! Hamarosan megszemlélheted a világot a madarak szemével! Gyere!
Szivárvány oldalát majd kifúrta a kíváncsiság. Azt gondolta, őt aztán már nem lepheti meg semmi, ám a látvány, mely a kunyhó mögött fogadta, minden képzeletet felülmúlt. Valójában nem is tudta, mi az, ami az orra előtt virít…
Elsőként egy hatalmas, vízszintesen lebegő tojás ötlött a szemébe. Hosszanti irányban fehér alapon virító rózsaszín csíkok futottak végig rajta, jól demonstrálva a törpék ízlésvilágát. Alatta szépen formált, elöl-hátul félkörré kerekített, faágakból font kosár állt a földön, két oldalán földbe vert karócskákhoz kötözve. Az egyik félkörből három rudacska meredezett elő, rajtuk szélmalmokat idéző valamik díszelegtek.
– Emmegmi? – vonta össze szemöldökét a lovag.
– Talán nevezzük repülő Törptojásnak! – kiáltott fel vidáman a törpe.
– Nincs is szárnya…
– Ne légy már ilyen kicsinyes! Ha azt mondom, repül, akkor repül!
Hősünk fellesett az égre, és kétkedve sóhajtott.
– És… Kipróbáltad már?
– Még nem… De most majd kipróbáljuk! Mit sóhajtozol? Talán félsz?
– Egy lovag sose fél! Csak óvatos… – mondta Szivárvány büszkén.
– Aha… Akkor gyerünk! Mássz be a kosárba, aztán emelj be engem is! Meglásd, felemelő élményben lesz részed!
– Nem szakad ki az alja?
– Félsz?
– Egy lovag… – kezdte volna Szivárvány újra, de aztán csak lemondóan legyintett. Kár itt minden szóért… Lesz, ami lesz! – gondolta, majd hirtelen elhatározással a kosárba lépett.
Miután mindketten belülre kerültek, Olajzöld törpe nyomban kinevezte magát kapitánnyá.
– Látod ott azt a nyerget? Ülj rá, tedd a lábad az alatta lévő pedálokra, és mikor mondom, kezdj buzgó tekerésbe! A hátul található bigyókat forgatod ezzel. Azok hajtanak majd minket előre vagy hátra. Attól függően, melyik irányban foglaltál helyet! – magyarázta leereszkedően.
– Ez itt embernyereg! Szóval, kezdettől fogva rám gondoltál! Engem választottál vért izzadónak, te gaz!
– Ez igaz… Miért, mit hittél? Ez így igazságos. Na de irány a levegőég! A látvány majd kárpótol mindenért! – zárta le a vitát Olajzöld törpe, és néhány gyors mozdulattal elnyisszantotta a Törptojást földön tartó köteleket.
Egy pillanattal később emelkedni kezdett a rikító tákolmány. Lassan, komótosan hagyta el a biztonságos anyaföldet. Szivárvány sietve nyeregbe pattant, csizmáját a pedálokra helyezte, aztán dobogó szívvel megragadta a kosár széleit. Meg volt győződve róla, hogy élete utolsó perceit éli. A törpe, látva a lovag elfehéredő képét, vihogva felnevetett:
– Mit is mondtál? Mit nem csinál egy lovag? – Majd elkomolyodott, mert megsajnálta a barátját. – Nyugi, hősöm! Engedd el magad! Gyönyörködj a kitáruló világban!
Szivárvány óvatosan körülnézett. A szorongás úgy szállt el a lelkéből, mintha ott se lett volna! Már a fák felett lebegtek. A lenti dolgok egybeolvadtak, részleteiket vesztették. Addigi életének felbecsülhetetlen értékű helyszínei csodálatos színekké olvadtak össze, az ismert kövek, buckák, farönkök belevesztek a távoli, szemkápráztató egységbe. A Békazöld tó csupán aprócska mosóteknőnek tűnt a magasból. És szálltak, szálltak egyre feljebb. Fejük szinte a hajnali napfényben izzó, rózsaszín felhőket súrolta. Határtalan elragadtatottság vett rajtuk erőt, gyerekes boldogság ült ki az arcukra.
– Varázslat! – suttogta kábultan a lovag.
– Hát nem megmondtam? – húzta ki magát a törpe.
– Megmondtad! Mától minden utamra a találmányoddal megyek! Tekerjek?
– Tekerj!
És a Törptojás megindult előre. Arra ment, amerre Olajzöld törpe a kosár elején lévő kis karral irányította. Órákig köröztek a vidék felett. Később, mikor a lovag elfáradt, csendes, mozdulatlan szemlélődésbe kezdtek. Hagyták, hogy az enyhe szellő arra vigye őket, amerre éppen kedve tartja.
– Köszönöm az élményt! – mondta hálásan Szivárvány.
– Nincs mit köszönnöd! Valóban a Törptojással járod ezentúl a világot? Szívesen neked adom!
Hősünk szokása szerint, hatalmasat sóhajtott. Zavartan nézett az apró szerzet szemébe. Majd halk hangon beszélni kezdett:
– Hogy is mondjam… Csodálatos szerkentyűt eszeltél ki, kedves barátom! A tudásod lenyűgöző! Éppen ezért biztosra veszem, hogy nem sértődsz meg azon, amit mondani szándékozom… Hm… Meg kell hagyni, igencsak szépséges a világ innen fentről! De nem látni a részleteit… Hogy hallom meg, ha valaki segítségért kiált? Miként találkozhatnék itt az égben szenvedőkkel? Az ember a legtöbbet a célhoz vezető úton tanulja! Ezer tréfás vagy kínnal teli helyzet tisztítja a jellemet. Neked ezt nem kell magyaráznom… Király legyek, aki a trón magasságából képtelen meglátni, mi bántja a népét? Ha távolról szemléljük a világot, nem látjuk a gyötrelmeket, melyek a lelkiismeretünket életben tartják… Érzéketlenné válunk…
Egy röpke percre hangtalanná szelídült az égben lebegő kosár. A törpe hosszasan maga elé révedt, majd meleg tekintetét a mellette gubbasztó ifjúra vetette.
– Örülök, hogy ilyen barátom van – mondta alig hallhatóan, ám szent meggyőződéssel.
A földet érésnél ugyan megütötték magukat kissé, ám a feledhetetlen élmény bőségesen kárpótolta őket a szóra sem érdemes fájdalmakért.
A következő történetet abban az időben mesélte Hajnalpírnak Tintakék manó, amikor a jóságról tanultak. A jóságról, mely leginkább a tetteinkben ölt értékelhető formát. Ha nem gyakoroljuk átgondoltan, könnyen balul sülhet el… Ékes bizonyítékaként eme állításnak, olvassátok el az alábbiakat!
Méreg I. Zsák, a harmadrangú gonosz varázsló, oly régóta volt már gonosz, hogy egy napon megunta a rosszalkodást. – Muszáj nekem nap mint nap az emberek átkait hallgatnom? – morfondírozott szomorúan. – Nem lenne felemelőbb, ha szeretnének? Ha befogadnának maguk közé, ha mulatozni hívnának!?
Elhatározta, felhagy addigi fondorlataival, és jó varázslóvá vedlik át. Csupán azzal nem volt tisztában, miként fogjon hozzá? Átböngészte valamennyi könyvét, irományát, de a jóságról, a jótéteményekről egy árva kukkot sem lelt bennük. Végül, minthogy okosabbat nem tudott kifundálni, egy szintén harmadrangú ismerősétől kért tanácsot, aki a jóság terén érte el eme dicsőséges fokozatot.
– A jó az, aminek az emberek örülnek! Akkor cselekszel velük jót, ha teljesíted a kívánságaikat! – harsogta a megszólított tudálékosan.
– Ennyi az egész? Százezrek rajonganak értem hamarosan! – lelkendezett a közkedveltségre áhítozó varázsló, és már ment is a dolgára.
Egy falucska határában játszadozó gyerkőcök közt bukkant fel először. Sötétkék köpenye alól előrántotta hosszú varázspálcáját, és az ijedt apróságoknak szegezte a kérdést:
– Mit szeretnétek leginkább?
Azok, miután rájöttek, hogy nem fenyegeti őket veszély, felragyogó szemmel üvöltötték Méreg I. Zsák felé:
– Édességet! Sok-sok édességet!
Ó, szent varázsgömb, mily oktondi, nyomorúságos kívánságok! Hát ilyen egyszerű jót tenni? – gondolta a varázsló savanyú képpel. A következő pillanatban hegynyi nyalánkság tűnt elő a semmiből. A gyerekek ujjongva rohanták meg a színes, csillogó papírokba burkolt édességek garmadáját. És csak ettek, ettek…
Na, itt aztán megalapoztam a hírnevemet! Jóvá lettem, nem vitás! – állapította meg Méreg I. Zsák önelégülten, majd gúnyosan vigyorogva tovább állt.
Egy utcával arrább, sírdogáló kisfiú került elé.
– Miért itatod az egereket, kölök? – kérdezte rá jellemző stílusban.
A megszólított megtörölgette inge ujjával a szemét. Fölöttébb elcsodálkozott. Efféle maskarát, amióta él, nem látott…
– Kard kellene! Olyan, amilyen a lovagoknak van! – mondta óvatosan.
– Csak ennyi a bajod? Ezért nyeherészel itt naphosszat? Tessék! – Még ki sem mondta az utolsó szót, amikor a kard már ott csillogott a tágra meredt szemű fiúcska kezében. No, egy időre elég a jótéteményekből, gondolta ezután, mert igencsak megéhezett. Keresett egy vendéglőt, és jól belakmározott. Hogy miért nem varázsolt magának ennivalót, az számomra is rejtély… Talán társaságra vágyott. El akart vegyülni az emberek közt, el szerette volna dicsekedni, mily csodás tetteket hajtott végre…
A jóízű, öntömjénezéssel fűszerezett étkezést gátlástalan magamutogatás követte. Kiállt a falu főterére, s mint a páva, illegette magát. Az imádatot igyekezett bezsebelni, mely a hozzá hasonló jellemnek a világ minden tájékán kijár. Az elmondottak fényében, mesélő legyen a talpán, aki le tudja írni a mérhetetlen csalódást, ami eme égig emelkedett állapotában érte…
Asszonyok, férfiak tódultak a térre a szélrózsa minden irányából. Szitkok, átkozódások, sodrófák és különféle kerti szerszámok rántották görcsbe a varázsló szívét. Az egyre sűrűsödő ellenszenv elviselhetetlen indái úgy ölelték körül Méreg I. Zsákot, hogy mozdolni sem tudott.
– A gyerekeink betegen fekszenek a sok édességtől, te gonosz! Gyönyörű virágainkat lekaszabolta egy éretlen kölyök, akinek te kardot adtál a kezébe! Takarodj a falunkból, elvetemült! – hallatszott mindenfelől. És nyomultak előre vérben forgó szemmel…
A jóvá lett mágus annyira magába roskadt az igaztalan vádaktól, hogy eszébe sem jutott varázslással móresre tanítani a felbőszült tömeget. Méltatlankodva motyogott valamit az orra alatt a hálátlanságról, aztán egyszerűen köddé vált.
Otthon, a Méreg nemzetség ősi tanyáján, a boszorkánykonyhába zárkózott. Hetekig ki sem mozdult onnan. Csak nézett maga elé báván, szerencsétlenül. Időnként sűrű fejcsóválások közepette ezt suttogta: Nincsen rosszabb dolog a jónál… Talán csak a magány… Nem! A magány jó…