Egy derűs hajnalon Hajnalpír elhatározta, hogy halászni megy. Még alig ébredezett a vidék, amikor fürge csónakja már a folyó közepén hasította a vizet. De mintha megneszeltek volna valamit azok a fránya tepsibevalók, mert akárhányszor merült le a háló, mindig üresen jött fel. Csakhogy Hajnalpír türelmes gyerek volt. A nap már a feje búbját sütögette, amikor végre siker koronázta csökönyös ügyködését. Az ám! De mekkora siker… Tenyérnyi, ha lehetett…
Szomorúan evezett ki a partra. Éhes is volt, fáradt is. Megeszem ezt a halak szégyenét, pihengetek egy keveset, aztán újra próbálkozom – gondolta. A csónakot kikötötte, és kezébe kapta az aprócska uszonyost. Hirtelen furcsa, panaszos hangra lett figyelmes. Mintha valaki sírna! – hasított belé a felismerés. – De ki? Szeme végigpásztázta a fákat, bokrokat, a vizet, a csónakot, míg végül a kezén állapodott meg. A kezem nem sírhat… - nézett maga elé kissé bambán. Pillantása ekkor a halacskára esett.
– Te sírsz? – kérdezte.
– Én hát… – szipogta a hal.
– És miért sírsz?
– Ezt komolyan kérdezed?
– Aha! Azért sírsz, mert megfogtalak! – gyúlt világosság a fiú fejében.
– Ez csodás! Mily hatalmas szellemi teljesítmény! – kiáltotta a halacska. – Hát ide figyelj, te zseni! Tudd meg, én a halkirály lánya vagyok! És akkora a hatalmam, hogy bármit megtehetek! Ha visszadobsz a vízbe, teljesítem három kívánságodat!
Hajnalpír mélybarna szeme kerekre nyílt.
– Ha oly nagy a hatalmad, miért nem mész vissza a vízbe magad?
– Felforgató kérdésekre nem válaszolok… – mondta bosszúsan a halkirály állítólagos lánya.
Ekkor megreccsentek a gallyak, és vadászruhás emberek csörtettek elő a bokrok közül. Vezetőjük, aki a ruhájáról ítélve nagy uraság lehetett, a halra mutatott:
– Mindent hallottam! Ide azzal a mütyürrel!
Mi mást tehetett volna szegény Hajnalpír, az uraság kezébe nyomta a halacskát.
– Na, te hal! – dölyfösködött az idegen. – Azt akarom, hogy én legyek a leggazdagabb ember a világon! Ha nem teljesíted a kívánságomat, nyárson végzed!
– Legyen óhajod szerint… – mondta az uszonyos undorodva.
– Nem is! Várj! Inkább király legyek! – gondolta meg magát a nagyúr.
– Legyen óhajod szerint…
– Mégsem! A császár az hatalmasabb, mint a király! Császár legyek!
– Úgy legyen! – mérgelődött a halacska.
– Állj, mindent visszavonok! Rájöttem végre, mi az, amivel mindenkit leigázhatok! Azt parancsolom, hogy én legyek a legokosabb, legműveltebb, legintelligensebb ember a világon! – ordította az idegen, és öntelten végighordozta tekintetét a jelenlévőkön.
– Legyen óhajod szerint… – suttogta a halkirály lánya.
Mindenki izgatottan várta, mi következik ezután. Az uraság egy ideig elgondolkodva nézegette a halat, majd hirtelen elhatározással odanyújtotta a fiúnak.
– Tessék, ez a tiéd! A legjobb az lenne, ha visszadobnád a vízbe… Nincs jogod rabságban tartani… – mondta, majd illedelmesen elköszönt, és az embereivel együtt csendben távozott.
Hajnalpír tátott szájjal bámult utánuk.
– Ebbe meg mi ütött? – kérdezte a halacskától.
– Gondolkozz, zsenikém! – nevetett a halkirály lánya.
Hősünk elgondolkodott, és nemhiába. Megértette, mi történt.
Azonban a halat nem dobta vissza bármiféle ellenszolgáltatás nélkül. Elvégre nem ő volt a világ legokosabb, legműveltebb, legintelligensebb embere. Hogy miket kívánt? Azt sajnos nem kötötte az orromra…
Ugye, veletek is megtörtént már, hogy váratlanul egy rég nem kóstolt étel illata, íze tört rátok a múltból, oly valósághűen bizsergetve érzékeiteket, mintha csak ott párologna előttetek az asztalon. Kellemes, egyszersmind gyötrő élmény. Kellemes, mert szép emlékeket idéz, gyötrő, mert az emléket lehetetlen étekként magunkba tömni. A kín általában megszüntethető. Elmondjátok anyunak, mit kívántok, és a nyálatok nem csorog tovább hiába. Igen, ám, de mi van akkor, ha a rátok tört ízt és illatot nem otthon raktározta el a fejecskétek? Hanem egy ünnepélyen, netán egy vásárban! És a környezetetekben senki sem ismeri a vágyott ínyencség receptjét… Természetesen sóhajtotok egy nagyot, és mentek a dolgotokra. Ti! De nem a mi hősünk! Ő más kategória…
Csak nézett maga elé savanyú képpel, s úgy érezte, az élet mit sem ér Égkék anyó túrós palacsintája nélkül. Még gyermekkorában kóstolta, Sárguló falu tavaszköszöntő ünnepségén. Ott verte fel palacsintás sátrát a titokzatos anyóka. Ment az üzlet, fogyott a harapnivaló. Hogyne fogyott volna, amikor a töltelék, mely a fenséges étket kitöltötte, oly andalítóan kellemes ízt hordozott, hogy csodájára jártak Színország összes torkosai. Volt benne valami különleges alkotóelem, melyről az anyó mélységesen hallgatott.
Szivárvány határozott. Elmegy az anyóhoz Hóvirágfehér völgybe. Egy kis mozgás nem árt sem neki, sem Mozdulj márnak. Összepakolta az összepakolnivalókat, és fütyörészve útnak indult.
Mentek, mendegéltek rendületlenül, a nap meleg sugarai cirógatták testüket, enyhe szellő hűtötte izmaikat. Estére a Fakósárga erdőbe értek. Szivárvány kikötötte kedves lovát egy fiatal fához, megitatta, megetette, majd tüzet gyújtott, hogy a fényénél ő is megtömje bendőjét zsíros kenyérrel. Azonban még igazándiból ki se csomagolta imádott vacsoráját, amikor gyengécske hangot hallott:
– Ifjú ember! Én szólok hozzád, a sünök vezére! Éhesek vagyunk, elpusztulunk, ha te nem könyörülsz meg rajtunk… Nem kívánjuk ingyen! Kapsz tőlünk egy sípot…
– Na ne! Hogy nektek milyen vastag bőr van a képeteken! – vágott közbe a lovag. – Nem szégyellitek magatokat!? Éppen eleget füttyögettem a múltkor! Rá sem hederítettetek!
– A hangod ismerős… – mondta ijedten a sün. – Találkoztunk már valahol?
Szivárvány elfehéredett a sötétben.
– Ide figyelj, sünmalac! Elszámolok ötig, ha addig nem tűntök el, nektek befellegzett! Csak a hülye mesékben kunyerálnak mindenféle állattá varázsolt figurák ennivalót a vándoroktól azért, hogy megtudják, érdemesek-e a segítségre! A valódi állatok nem koldulnak! Vadásznak, legelésznek! Nem falják be mások zsíros kenyerét! Egy, kettő, három, négy, öt! Na, itt vagytok még?
Nem voltak ott.
Másnap korán ébredt. A hajnali ég tisztán, felhőtlenül ragyogott. A falevelek csendesen susogtak, a lombok közt karnagy nélküli madárkórus gyakorolt. Nagyszerű nap elé nézünk! – ujjongott Szivárvány. Megreggeliztek, aztán elindultak a túrós palacsinta irányába.
Dél lehetett, mire elérték Égkék anyó völgyét. Ma palacsintát ebédelek! – gondolta a lovag. Megkereste a titokzatos néne kunyhóját, és bezörgetett az ajtaján. Az anyóka azon nyomban a küszöbön termett.
– Nicsak! A Szivárványképű lovag! – lelkendezett.
– Nono! – mondta nyomatékkal a lovag.
– Jó, a lovag törölve… Hanem mondd már végre, mi szél hozott erre, amerre a madár se jár?
– Hagyjuk a közhelyeket! Na! Tudd meg öreganyám, hogy palacsintát enni jöttem hozzád! Az se lenne rossz, ha elárulnád a becses ínyencség receptjét… – hadarta Szivárvány.
Égkék anyó arca felfúvódott, majd szétpukkadt.
– Most azt várod, hogy azt mondjam: Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál!? Hát nem mondom, te bárdolatlan tahó!
Hősünknek elakadt a lélegzete.
– A mesében… – kezdte volna magyarázni.
– Ott! De nem itt! – tett felkiáltójelet a téma végére az anyó. – Amennyiben palacsintához vagy a receptjéhez akarsz jutni, három feladatot kell teljesítened! Nehéz feladatok, nem sokan jártak sikerrel!
– Nehezek? – húzta el a száját a lovag.
– Azok bizony!
Szivárvány beszívta a levegőt, aztán erőteljesen, jól hallhatóan kifújta.
– Tudod mit, nyanya? Edd meg a palacsintádat! – mondta vigyorogva. A következő pillanatban már a hazafalé tartó úton vágtatott.
Ha a lovag nem ezt mondta volna, az én mesém is tovább tartott volna…