Amon, a tündöklő, az életet adó, sugár arcú égi úr ugyan még az alvilág sötét folyóján hajózott díszes, fényből ácsolt bárkáján, de ragyogó szemének tüze már felsejlett a távoli horizont alól, besuhant az aprócska ablakon, összecsapott a helyiségben uralkodó komor homállyal, és buzgón falni kezdte. Boldogságtól túlfűtött igyekezete érthető volt, elvégre Szutekhkel, a bárka hűséges kormányosával karöltve újfent legyőzték a mélység démoni kígyóját, aki nem szűnő igyekezettel próbálja őket időtlen időktől fogva rettenetes birodalmában marasztalni. A testéből táplálkozó világ nagy-nagy örömére, mindeddig sikertelenül.
Mahu, a messze földön híres, varázskezű kőfaragó felhúzott térdekkel, hátát a mocskosfehér falnak támasztva gubbasztott a csupasz, agyagos földön, kőportól repedezett, kérges kezét a lábán nyugtatta. Amon jelenléte egyre határozottabbá vált, birodalma visszaszerzésével, mint minden hajnalon, ismét átadta teremtményeinek felbecsülhetetlen értékű ajándékát, a látás képességét.
A férfi bármely más reggelen hálás lett volna neki ezért. Ám most egész éjjel azért imádkozott, hogy az örökké esélytelen kígyódémon kerüljön ki győztesen az alvilági perpatvarból. Ha nem jön el a pirkadat, nincs cselekvési kényszer. Miért kellett mára hagynia az ítélet végrehajtását…? Nem gyávaságból határozott így! Szerette a fiút. Nem akarta megrövidíteni az életét ezzel a nyomorult éjszakával. Mert az ifjúnak meg kell halnia. Bár akaratlanul, de elárulta a Szövetséget. És minthogy ő van mellette, neki kell végrehajtania az ítéletet. Pedig milyen tehetséges. Évek óta ő a legkedvesebb tanítványa. Még a lánya kezét is neki szánta.
És alszik! A testnyomorgató, kemény földön. Tudatában annak, hogy mi vár rá. Bezzeg ő a szemét sem bírta lehunyni. Művészként, a kőbe vésett szépség értőjeként el kellett ismernie, a fiút csodás, isteni alkattal áldotta meg a teremtő. Férfias, ám mégis lányosan gyengéd, érzéki vonásai, karcsú dereka, izmos combjai a régi korok szobraira hasonlítanak. Ez lett a veszte…
Nem sokkal a szent folyó várva várt áradása után történt meg a baj. A vészeti Amon templom Aton szentéllyé alakításán „szorgoskodtak” éppen, amikor az a kéjhajhász szuka Nefertiti, szokása szerint cseppet sem törődve a rangbéli különbséggel, szemet vetett a naiv ifjúra. És akire ő szemet vetett, azt meg is igézte varázslatos szépségével. Csodálattól eltelt makogó majommá változtatta önálló lelküktől megszabadított híveit. Csiszolt értelmével megtervezetten adagolt istennői, pátyolgató, menedékkel kecsegtető anyaisteni, vagy éppen bájosan kislányos jellemszintjei térdre kényszerítettek minden gyenge jellemű, elvakítható halandót. És az emberek túlnyomó része ilyen. Látni szeretnének, de csak azt, ami nem bántja a szemüket, a tudásból is csupán annyit engednek magukhoz, amennyitől még nem csordul túl a pohár, melybe bárgyú, világmagyarázó meséiket gyömöszölték. Mindent jóra és rosszra osztanak! Most éppen Ehnatont tartják az ügyeletes gonosznak… Hazug álarcai mögé bújt asszonyát, Nefertitit meg simogató kezű, oltalmat adó anyaként tisztelik. Sokat tűrt, olykor már csak a gyermekeinek élő csodalényként tetszeleg az egyszerű nép előtt, időnként sietve birodalmat jár lányaival és visszamaradott urával, akit szinte valamennyi nyilvános jelenésen tüntetően megcsókol, bizonyítandó, ő az asszonyok mintaképe, a családi tűzhely védelmezője, a belenyugvó rabszolga, ki bár tudatában van Ehnaton mindennemű gyarlóságának, és szenved is tőle, de a család iránti hűséget, alázatot, önfeláldozást mégis mindenek felett állónak tartja.
Mahu és barátai a kezdetektől fogva átláttak a szitán. Tudták, minden nyomorúságukat Nefertitinek köszönhetik. Az ő tudatában bontott rügyet a gondolat, érett elhatározássá, és terebélyesedett mindent elsöprő tetté. Ő gyalázta meg a régi isteneket! Mert uralkodni vágyott! Amon papjainak hatalmára pályázott… Persze ők laza nemtörődömséggel kacagtak egy jóízűt az izgága asszony vad óhaján. Mert ugye, a legfőbb hatalom mindig is a napisten szolgáinak kezében volt. Az ám, csakhogy a világosság istene egy az uralkodóval! – érvelt a királyné. – Ő meg tudvalevőleg az enyém… Azok az idők már elmúltak, és valójában soha nem is voltak! A népnek szóló bárgyú mesékről regélsz! Amióta Amon, az égen tündöklő, megteremtette az embert, általunk uralkodik Tameri földjén. Nekünk jelzi, ha figyelmeztetésként lehunyni készül sziporkázó tűzszemét, nekünk súgja meg először azt is, ha fia, Honsz, az idő ura, az éjszakai égi vándor megváltoztatja sarlónyi, vagy éppen telt arcát, és az áradás kezdetéről szintén a mi közvetítésünkkel értesül a birodalom! – mondták öntelten a papok. Igen? Vagyis addig vagytok ti ily hatalmasak, amíg az istenetek él… Ha ő nem lesz, a ti létezésetek is értelmét veszti! Miért is kéne nekünk olyan isten, aki „mindenható” akaratát csupán néhány hájas emberkén keresztül képes érvényesíteni? Egyáltalán, mi szükség van istenekre? Csak hogy minél nagyobb legyen a káosz? Miért ne felelhetne mindenért egyetlen isten, s annak földi megtestesülése, a király?! És persze az ő istennéje… – gondolta dobogó kígyószívével Nefertiti.
Így lett Aton Tameri egyetlen istenévé. A gyönyörű, sokszínű ország pedig riasztó rendőrállammá. Üldözték és megsemmisítették a régit, miközben mindent teljesen újra kezdtek.
Nefertitinek nem okozott különösebb vesződséget a gyenge jellemű, befolyásolhatóan öntelt, és a neki bebeszélt balgaságokért őszintén, lánglelkűen rajongani kész Amenhotep elbódítása. Még a nevét is Ehnatonra változtatta a kedvéért. Méghogy Aton kegyeltje, fényes kisugárzása…
Monumentális építkezésekbe fogtak. Új fővárost emeltek, melynek helyét úgy választották meg, hogy még véletlenül se kerüljön bármely tiltott istenség tiszteleti helyének közelébe. A Vészet és Mennofer között félúton elterülő királyi székhelyet Ahetatonnak nevezték el. Anyagi forrásokban nem szenvedtek hiányt, a kisemmizett, földjeiktől, vagyonuktól megfosztott vészeti Amon papok, ha még élnének, sokat tudnának mesélni Nefertiti hihetetlen étvágyáról.
A régi rend szinte valamennyi hívének mennie, halnia kellett. A mindenre hajlandó, talpnyaló csőcselék ostoba, ám annál büszkébb és telhetetlenebb vezető réteget vajúdott ki magából. Persze néhány hozzáértő behódolóra azért szükség volt. Csupán abból válhat igazán jó tanácsadó, netán hatékony besúgó, aki ismeri a letűnt világ maradékát.
Ehnaton boldog volt. Szentül hitte, feltűnésével egy erkölcsös, varázslatos kor veszi kezdetét. Meg volt győződve róla, hogy ő a birodalom legkedveltebb egyénisége, akit mindenki szeret és magasztal. Mint a történelem összes félkegyelmű bábujához, hozzá is csupán megszűrt információk áramolhattak. Csak így szavalhatta pátosztól ragyogó szemmel, töretlen hittel és meggyőződéssel, szárnyaló költeményeit. Ráadásul nem is volt tehetségtelen… E szavakkal magasztalta Atont: Egyetlenegy vagy, mindig más alakban, mint élő Nap jelensz meg, derengőn, majd sugárzón, aláhanyatlóan s újra visszatérőn. Millió alakká válsz saját magadból! Az én szívemben élsz, de senki más nem ismer, csak fiad, Aton egyetlene, akit beavattál terveidbe, s megismertettél őserőddel.
Költőnek még el is menne a szerencsétlen… Csak a szobrászatba ne ütné bele azt az ormótlan, gusztustalan orrát!
A kőfaragók azon kiváltságosak közé tartoztak, kiket muszáj volt életben hagyni, merthogy az idő rövidsége miatt képtelenség volt őket újakkal helyettesíteni. Mahu és társai mégsem repestek az örömtől. Nefertiti, elkerülendő balga ura kotnyeles érdeklődését birodalma komolyabb ügyei iránt, szabad kezet, féktelen tombolási lehetőséget biztosított neki a művészetek területén. Csapongó érzelmei, csúnyasága, nemi tévelygései szörnyűséges szobrokat, festményeket eredményeztek. Rá hasonlítottak! Tameri kőfaragóinak lelkébe az ősidők istenei írták be az ideális esztétikum elsődlegességét. Az uralkodó nem más, mint a napisten földi megtestesülése, ezért szépsége az égi úr szépségével egyenlő. Minthogy mindig is királyoknak dolgoztak, ez a felfogás művészetük lényegévé vált, életüknek nem is lehetett más értelme, mint a teremtő szolgálata azzal, hogy anyagba véssék az ő mindenek felett álló tökéletességét. Ezért az elvért halni is készek voltak.
Ehnaton szépnek hitte magát. Úgy gondolta, arca, alakja híven tükrözi Aton több nemű egyneműségét. Valóban tükröz valami ilyesmit, ám ez teljes mértékben a pipogya király nemi beállítottságából fakad. A Szövetség előtt nyílt titok volt: a fiúkat szereti. A Nefertiti körül egyvégtében szaporodó gyerekhad dacára. Égbekiáltó rejtély, miként magyarázza meg urának a folyton folyvást gömbölyödő hasú királyné az ő állandó gömbölyödését… Talán Atonra keni a sok apaságot? Miért is ne?! Elvégre az uralkodó egy Atonnal… Nem foroghat fenn a megcsalás esete!
Ahetatont, Vészetet és már csaknem az egész birodalmat elborították a zsiráf testű, zsiráf nyakú, zsiráf képű Ehnaton szobrok, festmények. Szenvedő lelkű, fásult fennköltek gyalázták korccsá Amon ajándékait, a csillámló felületű, égi sugarakban sziporkázó köveket. A művészet haldoklott, megalázottan, lehajtott fejjel dolgoztak hajdan oly öntudatos papjai. Azt hitték, ennél rosszabb nem jöhet… Tévedtek! Nefertiti már Amon nevét sem bírta elviselni! Országszerte feliratokra vadásztak, a régi istent módszeresen kivésték a történelemből. Még Uszire birodalmába költözött nemző apját is bemocskolta a tébolyodott, madzagon rángatott bábu.
Az istenek szó sem maradhatott megbecstelenítetlenül. A többes szám jelének el kellett tűnnie… A folyó népe gyászolt. Oltalmazóit, gonoszait, másvilági kalauzait siratta. A teremtő napisten tisztaságát. Ő nem lehet az egyedüli, ő nem hordozhatja magában a föld valamennyi mocskát! Azért más lények felelősek…
Az igazak utolsó, kétségbeesett sóhaja szülte a Szövetséget. Nem szólítottak csatába, nem ragadtak fegyvert vérre éhes, állati indulattal. Elvégre nem voltak egyebek ők, mint szelíd, megtört kőfaragók. Szövetségük csupán szalmaszálul szolgált a maradék lényüket krokodiljai által zabáló, habzó, vöröslő folyóban. Ennyi volt a fogadalmuk: Onnan, ahol nem látható, nem vésik ki Amon nevét! Így a szívükben is megmarad…
Nefertiti minden bizonnyal megtervezetten bódította el a fiút. Besúgói valószínűleg nyomban a kezdeteknél kiszúrták a gyerekes szintű szervezkedést. Már csak a nevekre volt kíváncsi.
Információ-éhségét kielégíthette volna vallatással is, melyhez a balzsamozó papok anatómiai ismereteikből adódóan mindenkinél jobban értettek, azonban a mohó, tüzelő szuka nem csupán információra volt éhes…
Igen, ott, Vészet Amon templomának elcsúfítással egybekötött megszentségtelenítésénél figyelt fel az isteni szépségű kölyökre. Mily undorító és ocsmány kétszínűség! A világ eltorzítója valódi esztétikum után vágyik. Valójában nincs mit csodálkozni ezen, hiszen ő Tameri leggyönyörűbb asszonya, és a hatalom mellett önmagát szereti legjobban. A rútság a hatalmat biztosítja számára, a szépség imádott testének nyújt földöntúli örömöket, élvezeteket. A csábítással egybekötött kielégülés összehasonlíthatatlanul kéjesebb a paranccsal kicsikartnál…
Úgy cserkészte be a fiút, mint a kígyó a naiv egeret. A vadászatot persze kiegészítette néhány emberi fegyverrel. Leereszkedéssel kezdte, nyájassággal, szűzi szemérmességgel folytatta. Merthogy ő, bár mindenkinél hőbben szereti az urát, mégis, ennek dacára, szörnyű tépelődések közepette, melyekben még sose volt része, el kíván égni a szerelem oltárán.
A kölyök a királynő valamennyi álnok, kegyetlen tettét ismerte, belelátott lelkének legsötétebb bugyraiba, mégsem bírt ellenállni a precízen megkomponált ostromnak. Szépségimádata megpecsételte sorsát. Az epekedő pillantásokat, a negédes szavakat titkos, egekbe repítő légyottok sora követte. Ölni lett volna képes a szerelméért. Végül oly mértékben vakká vált, hogy úgy döntött, Nefertitinek a Szövetségben a helye! Ugyanis semmi sem igaz ám a „pletykákból”, a királynőnek nincs köze az uralkodó gyalázatos cselekedeteihez. A szerelem szépséges istennője nem képviselhet rosszat… Aki mást állít, hazudik!
Végül mindent kitálalt az ország csúf lelkű démonának. Lángoló, forradalmi tekintettel.
Mahu már nagyon bánta, hogy annak idején fogadalmat tett. Ki hitte volna, hogy neki kell halálba küldenie egy árulót… És éppen a kedvencét…
Tekintetével végig simogatta az alvó fiú testét, arcát, haját. Ellágyulva elidőzött a formák, hajlatok fény-árnyék játékainál, megpihent a fiatal bőr egészséges bársonyán. Vajon milyen lenne az összhatás kőbe vésve? Alkotnak még valaha eme ifjúhoz hasonlatos szobrokat? Egy könnycsepp csurrant végig az arcán. Zavartan letörölte. Szégyellte gyengeségét, bár tudta, éppen az érzelmei tették ismert művésszé.
Felállt. Hirtelen, visszavonhatatlanul. Miközben a fiú mellé térdelt, eszébe ötlött, hogy talán nem is tud embert fojtogatni… Vagy mégis? Igaz, nem fiatal már, de a keze a régi! Semmit sem vesztett erejéből. Csak gyorsan menne! Hirtelen kell csinálni, hogy ne szenvedjen, hogy ne védekezhessen! Na most!
Elég hosszú ideig tartott. A kölyök közben felnyitotta a szemét, és mindvégig őt nézte. Egyetlen mozdulatot sem tett az életéért. Szomorú tekintete lassan üvegessé változott, lelke elindult Uszire birodalmába, ahol majd mérlegre teszik a szívét, mely hozzá méltatlanért dobogott oly ártatlan hevességgel.
Keze még az ifjú nyakát szorongatta, amikor rányitották a helyiség vastag, masszív ajtaját. Szégyenkezve, ijedten lesett fel a belépőre.
Aj, Nofertiti tanácsadó kegyence állt meg fölötte. A döbbenettől alig bírt megszólalni.
- Atonra mondom, ti valamennyien őrültek vagytok! – mondta végül hitetlenkedve. – Ha jól emlékszem, tegnap érthetően közöltem veletek, hogy ma reggel hóhér vár rátok az udvaron… Miért nem lehetett megvárni? Talán nem mindegy nektek, miként fordultok fel?
Mahu reszketve felcihelődött a földről és kihúzta magát.
– Nem… Nem mindegy! – suttogta kimerülten, majd megkönnyebbülten elmosolyodott.