A kristálybarlang titka
Tintakék manó elmerengve nézett a messzeségbe. Hajnalpír érdeklődve vizsgálgatta az arcát.
– Valami fennforgás lesz itt, erős a gyanúm, édes egy manócskám! – kiáltotta.
A manó összerezzent.
– Ne kurjongass a fülembe, amennyiben ez megvalósítható a te rakoncátlan kobakoddal!
– Bocsika – kért azonnal bocsánatot Hajnalpír, mert igencsak kíváncsi volt a manó merengésének okára. – Csak láttam, hogy nagyon gondolkodsz valamin. Ha ilyen arcot vágsz, annak mindig valami cselekvés lesz a vége. Vagy tévedek?
Tintakék manó a neveltjére mosolygott.
– Nem tévedsz, okostojás. Útra kelünk – mondta rejtélyes képet vágva. – Északra megyünk, a Borsózöld hegyek közé. Meglátogatom egy barátomat, a Borsózöld rétek híres kovácsát. Hamarosan ugyanis kardra lesz szükséged, hogy meg tudd védeni magad.
– Kardra? Minek az nekem? Jól tudod, hogy leginkább kertészkedni szeretek, meg terítőket hímezni.
– Nem leszel mindig ilyen buggyant, a te sorsod nem ez – nevetett csalafintán a manócska. – Most pedig amíg én a kováccsal tárgyalok Borsó faluban, te sportolhatsz egy kicsit. Van ott egy jó magas hegy, aki azt megmássza, nagy-nagy büszkeség tölti el. Borsó faluban ez a beavatás az ifjoncok számára, ettől a tettől válnak felnőtté. Csak egy igazi veszély van arrafelé: a kristálybarlang a hegy lábában. Nagyon furcsa dolgok történnek abban a barlangban, szörnyű dolgok. Aki oda bement, azt nem látták többé. Úgyhogy komolyan kérlek, messziről kerüld el a barlangot! Mászd meg a hegyet, és várj meg lent a lábánál!
Aki ismeri Hajnalpírt, előre tudja, hogy ennek a kalandnak nem lesz jó vége. Mert mi az, hogy nem lehet bemenni valahová? Egy Hajnalpír sose hátrál meg! Semmilyen akadály nem állhatja útját!
Nem is állta. Miután hősünk a megmászandó hegy lábánál elbúcsúzott a manótól, még egyszer biztosítva őt, hogy nem megy be a barlangba, azonnal bement. Hogy is vihette volna végbe majdan azt a sok dicső cselekedetet Szivárvány lovagként, ha nem ilyen kíváncsi és nem ilyen makacs! (Persze a későbbi időkben azért megtartotta az ígéreteit.)
A barlang hatalmas volt, és gyönyörűséges. Falait méretes hegyikristályok borították. Olyan volt, mint egy kristálypalota. Hajnalpír tátott szájjal gyönyörködött a csodálatos látványban. Ebben a barlangban valami nagy veszély leselkedik az emberre? Mi lehet az?
De hiába kószált a ragyogó, sokszögletű kristályoszlopok között órákon át, nem történt semmi. Unalomba fulladt a nagy kaland. Végül úgy döntött, nekivág inkább a hegynek. Ne már hogy a falusi gyerkőcök lepipálják valamiben! Pláne egy Borsó nevű falu gyerekei!
Így hát megkereste a napsütötte kijáratot, ivott a kulacsából, és nekigyürkőzött a mászásnak.
Már éppen indult volna, amikor patadobogásra lett figyelmes. Lovas közeledett. Mire Hajnalpír a hang felé fordult, már mellette is termett az idegen.
A nyeregből egy fényes, páncélos lovag nézett le rá. Az arca nem látszott, csak a szeme csillogott a sisak rése mögül. Szivárványszínekben tündöklő köpenyét olykor meglengette a szél. Oldalán fényes kard lógott. És a lova! Szép volt, bár Hajnalpírnak úgy tűnt, nem nagyon elégedett a sorsával. A patás igencsak kelletlenül méregette a fiút.
– Hát ez meg mi a fészkes fene? – szólalt meg a lovag, és levette a sisakját.
Jóképű, hosszú hajú fiatalember meresztette a szemét tátott szájú hősünkre, aki csak ennyit tudott kinyögni:
– Hűha! Dehogy akarok én kertész lenni! Lovag leszek!
A lovag lepattant a nyeregből.
– Az leszel! – mondta, majd rácsapott lova tomporára, ami azt jelentette, hogy mehet füvet legelni.
S a ló ment.